'Senki sem sajnálta a Szovjetuniót'
Nyikolaj Szvanyidze: – A felbomlás elkerülhetetlenségét az 1991. december 25-ét megelőző másfél év, és különösen a 1991. augusztusi puccs kísérlet nyilvánvalóvá tette, és a Szovjetuniót senki nem is sajnálta. Akkor már mindenki Oroszországban gondolkodott. De ha Gorbacsov más alkat, könnyen fájdalmasabb is lehetett volna a széthullás. A békés átmenetért mindenképpen köszönet jár Gorbacsovnak.
Ma már rengeteg adat áll rendelkezésünkre a vezetés helyzetéről, a gazdaság állapotáról. A nyolcvanas évek közepe: a vég kezdete. Az olajár esésével a csökkenő bevételek már a búza importját sem fedezték, néhány év múlva nem volt pénz nyugdíjra, fizetésre, hadseregre egyáltalán az állam alapvető funkcióinak ellátására.
Nem tudom, hogy a Szovjetunió felbomlása önmagában jó-e vagy rossz, ahhoz kevés idő telt el. Így alakult. Tény, hogy a köztársaságok ma nem vágynak vissza a Szovjetunió kebelére, nem is beszélve az egykori szatellit Közép-Európáról. Vlagyimir Putyin viszont azt nyilatkozta, hogy a Szovjetunió felbomlása a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt. Ezzel nem értek egyet, katasztrófa a két világháború volt, vagy a bolsevik hatalomátvétel. De kétségtelen, hogy ma sok, magát orosznak tartó ember érez nosztalgiát a Szovjetunió iránt. Ez érthető, hiszen a Szovjetunió orosz birodalom volt.
Az oroszok elvesztettek egy nagyhatalmat, amely az Egyesült Államok ellenpólusának érezhette magát, amely egyre hamisabban csengő, de egyértelmű ideológiával szolgált, és amelyben otthon érezték magukat. Eszünkbe sem jutott, hogy megtanuljunk észtül vagy grúzul, világos volt, hogy orosz dominanciára épült az impérium, melynek kiépítése a cári birodalom nyomdokain haladt. Ez egy klasszikus birodalom volt, még akkor is, ha gyarmatai szervesen kapcsolódtak a törzsterülethez, s egy-egy kolóniája fejlettebb volt a gyarmatosítónál.
Oroszország azonban pontosan tudja, hogy nincsenek meg az eszközei az újabb birodalom létrehozásához, még ha a szovjet titkosszolgálatból jött putyini elit másképp is fogalmaz. Putyin (egy Churchill-mondás parafrázisával) azt is mondta, hogy aki nem sajnálja a Szovjetuniót, annak nincs szíve, aki vissza akarja állítani, annak nincs esze. A szovjetnosztalgiáról a Nyugat is tehet, amely gőgös és lekezelő volt Oroszországgal szemben. Mintha nem értették volna, mennyire nehéz lemondani egy birodalomról.
Ugyanakkor Oroszországnak nincs oka tartani a NATO bővítésétől, még ha az orosz vezetésben meg is van ez a hidegháborús reflex. Nem indokolt a közép-európaiak félelme sem Oroszországtól, még ha Moszkva a retorikájával vagy épp a 2008-as grúz–orosz háborús konfliktussal táplálja is az ilyen aggodalmakat. Putyin esetleges visszatérése az államfői posztra nem fogja erősíteni a szovjetnosztalgiát, de nem fogja javítani a Nyugat és Oroszország közötti viszonyt sem.
„Nem küzdöttünk meg demokratikus jogainkért”
Ljudmila Alekszejeva: – Örömöt éreztem és hálát Mihail Gorbacsov iránt, amiért véráldozat nélkül zárta le a Szovjetunió történetét. A Szovjetunió létrejötte millióknak, az én szegény sorsú családomnak is lehetőséget adott a felemelkedésre. Szüleim tudományos pályát futottak be, amire a cári Oroszországban aligha lett volna esélyük. De ez egy erővel összetartott birodalom volt, amelynek tagköztársaságai függetlenséget akartak. Ennek biztosítása a demokrácia előfeltétele volt.
1991 végén az elégtétel mellett aggodalmat is éreztem: a társadalom túl nagy illúziókkal futott neki az új Oroszországnak. Körülöttem mindenki azt hitte, pár év múlva úgy élünk, mint Amerikában, csak szakítanunk kell a kommunizmussal. Ahogy lenni szokott, az illúziókat csalódás követte, így húsz év alatt Oroszország demokrácia helyett autoriter rendszert épített ki, annál is nagyobb visszarendeződéssel, mint amire számítottam. Bizonyos értelemben túl könnyen esett szét a Szovjetunió. Nem küzdött meg érte a társadalom, a demokratikus jogrend megteremtésének lehetőségét a hatalomtól, fentről kapta, még ha mi hozzá is járultunk a magunk 25 éves polgárjogi mozgalmával. De a többség nem tudta ezt kellőképp átélni és értékelni, így könnyen le is mondott róla, ha a hatalom cserébe csalóka jólétet ígért. Sokkal nagyobb sikernek érzem a mostani tüntetéseket, mint a parlamenti választások eredményeit, mert ezek a társadalom öntudatra ébredésének bizonyítékai.
Erősödik a szovjetnosztalgia, mert a második világháborúban aratott győzelemre joggal büszkék az utódok. De ez a győzelem a sztálini rendszer ellenére valósult meg, és a szükségesnél sokkal több áldozattal. A sikert nem a Szovjetunió mint állam, hanem a benne élt népek érdemeként kellene elkönyvelni.
Kétségtelen, etnikai konfliktusokba süllyedt az egykori tagköztársaságok egy része (Moldova és a Dnyeszter Menti Köztársaság, Azerbajdzsán és Örményország, Grúzia és a szakadár Abházia, üzbégek, kirgizek, tádzsikok a Fergana- medencében), több helyen nacionalista önkényuralmi rendszerek épültek ki. Mindez épp a Szovjetunió megreformálhatatlanságát bizonyítja. Ezek a konfliktusok még a közös birodalomban sarjadtak, az önkényuralmi vezetők pedig még a szovjetrendszerben kezdték meg kar rierjüket, lásd az Alijev családot Azerbajdzsánban, Nurszultan Nazarbajevet Kazahsz tánban vagy Iszlam Karimovot Üzbegisztánban. Az, hogy menynyire más utat járt be a Baltikum és Közép-Ázsia, azt igazolja, hogy ez a rendkívül heterogén birodalom csak erővel volt egyben tartható. Sajnos maga Oroszország is nagyon tarka képet mutat szociálisan és gazdaságilag. Egy kalmükföldi vagy egy szentpétervári ember szinte más univerzumban él, ez sem könnyíti meg, hogy a társadalom egységes célokat tűzzön ki maga elé. Ez a Szovjetunióban még inkább így volt.
Névjegy
NYIKOLAJ SZVANYIDZE 1955-ben született Moszkvában. Televíziós műsorvezető, történész, publicista. Az Orosz Állami Humán Tudományok Egyetemének (RGGU) professzora. Tagja a Vlagyimir Putyin által létrehozott, közéleti személyiségekkel működő Társadalmi Kamarának és a Dmitrij Medvegyev elnök kezdeményezésére létrejött „Oroszország érdekeivel ellentétes történelemhamisítás elleni bizottságnak”.
Névjegy
LJUDMILA ALEKSZEJEVA 1927-ben született a ma Ukrajnához tartozó Krím félszigeten. A demokratikus jogokért való küzdelem emblematikus figurája. Történésznek indul, de Sztálin halálakor úgy döntött, nem írja meg a disszertációját. Történelemtanárként dolgozott, majd a Szovjetunió Tudományos Akadémiáján kapott munkát. A Szovjetunió Kommunista Pártjába 1952-ben lépett be, s 1968-ban zárták ki, miután két évvel korábban bekapcsolódott a polgárjogi mozgalomba.
1975-ben – Andrej Szaharovval közösen – Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1976-ban társalapítója a Moszkvai Helsinki Csoportnak (MHG). 1977 elején emigrál az Egyesült Államokba. A 70-es évek végétől vallja, hogy az orosz demokrácia feltétele a Szovjetunió megszűnése. 1993-ban tért haza. 1996-tól az MHG elnöke, ma is az emberjogi harcok aktív részese.
