Auf Wiedersehen, Ungarn!
Bécs szerint a vasfüggöny lebontása tette szükségessé előbb a magyar, aztán az akkori csehszlovák, 1991-től a szlovén, 1999-től pedig a szlovák határra is kiterjeszteni a katonai védelmet. Végül már összesen több mint 450 kilométeres szakaszt védtek a katonák. Az 1990-ben átmenetinek gondolt megoldás pedig két évtizedig maradt érvényben.
Az 1990–2007 közötti időszakban összesen 335 ezer osztrák katona teljesített határszolgálatot. A hivatalos jelentések szerint 90 ezer határsértőt fogtak el ennyi idő alatt, tízezer embert pedig visszafordítottak a határon. A huszonegy évből tizenhatot „keleten” szolgált Friedrich Dialer altábornagy. Elmondása szerint a határ menti burgenlandi falvakban eleinte hősként fogadták őket, 15-20 kilométerrel beljebb viszont már nemigen értette a lakosság, mit is keresnek ott a katonák. A körülmények nem voltak éppen ideálisak, az újoncok rengeteget fáztak a szeles, gyakran esős rónaságon; kezdetben sátrakban laktak, és csak később költöztek fűtött konténerekbe „az ideiglenesen itt állomásozók”. Így aztán érthető, ha sok időt töltöttek a helyi vendéglőkben és kocsmákban, s talán több hasznot hoztak a határvidék vendéglátóiparának, mint a terület biztonságának. A visszaemlékezések szerint a helybeliek szívesen kényeztették a kiskatonákat.
Amikor 2007-ben Magyarország és Szlovákia is tagja lett a schengeni övezetnek, egyre többen kérdőjelezték meg az osztrák hadsereg határ menti szerepének értelmét. Nemzetközi jogászok is vitatták, hogy a schengeni országok között miért kell katonai védelmet fenntartani, az Alkotmánybíróság pedig kifogásolta az állomásoztatás súlyos költségeit. A bécsi kormány azonban – a lakosság biztonságérzetére hivatkozva – mégis úgy határozott: maradjanak a katonák. A határ menti övezetben ugyanis elszaporodtak a vagyon elleni bűncselekmények, a betöréseket a határon „átjáró” keleti bandáknak tulajdonították.
Így a sereg, a határtól néhány kilométerrel beljebb, tovább szolgált. Igaz, a katonáknak nem volt többé joguk igazoltatni vagy a tiltott határátlépőket letartóztatni, szerepük abban merült ki, hogy az általuk észlelt gyanús jelekről, eseményekről a rendőrséget értesítették. Így aztán a számuk is jelentősen csökkent: míg csúcsidőben még 1500-an teljesítettek szolgálatot a keleti határnál, 2011 elején már csak 750-en voltak, „távozáskor” pedig mindössze 280-an.
A hivatalos összefoglalók szerint ebben az utolsó négy évben a katonák 2200 alkalommal jelentettek gyanú alapján a rendőröknek, 77 esetben pedig életmentő feladatot láttak el. A huszonegy év alatt 111 ország menekülői próbáltak Ausztriába jutni. Az emlékezők mindig pontosan érzékelték a „határforgalomból”, hogy a világ melyik pontján tört ki éppen válság.
A Die Presse napilap olvasói levelezésében a veterán határvédők többsége unalmasnak és értelmetlennek minősítette a nyolc hónapos szolgálatot: ezalatt jellemzően egyetlen határsértővel sem találkoztak. A huszonegy év alatt erre költött 230 millió eurót pedig egyenesen pénzkidobásnak tartják, ennyi pénzből akár egy 270 fős, állandó rendőrállomást lehetett volna létesíteni a térségben, kiváló technikai felszereléssel.
A kevésbé dicső statisztikák szerint 1700 balesetet regisztráltak a két évtized alatt, elsősorban a fegyverek sültek el, többnyire a katonák ittassága miatt. A balesetek húsz esetben halállal végződtek, ugyanennyi öngyilkosságot is regisztráltak. Több visszaemlékező kifogásolta, hogy 18 éves újoncokat hagytak éjjel magukra az átláthatatlan, nehéz terepen, fizikailag és lelkileg is túlzott volt a megterhelés.
– Nem tudtam eldönteni, hogy az embercsempész román csoport reszketett-e jobban tőlünk, vagy mi tőlük – vallotta be egy altiszt.
Most véget ér a katonai művelet, januártól az osztrák belügyminisztérium veszi át a védelmet, megerősített rendőri alakulatokkal. Az idegenektől folyamatosan idegenkedő jobboldali Szabadságpárt máris azt javasolta, hogy telepítsenek megfigyelő kamerákat a burgenlandi határra, mint ahogyan Hollandia is ezt teszi majd 2012-től a belga és a német határátkelőknél.
