Zöldespiros jövőt álmodnak a szocialisták
– Nekünk nem feladatunk spanyol miniszterelnököt választani – magyarázta a Baszkföld függetlenségéért küzdő párt vezetője. Rajoy ma teszi le az esküt I. János Károly király előtt. A szocialisták frakcióvezetője, Alfredo Perez Rubalcaba baráti jobbot nyújtott választási ellenfelének, és konstruktív ellenzéki szerepet ígért.
Kérdés persze, milyen szerep vár a történelmi vereséget elszenvedett spanyol szocialista pártra (PSOE) egy abszolút többséggel rendelkező konzervatív kormánnyal szemben. A spanyol sajtó korábban „rémforgatókönyveket” is felvázolt a 2008-hoz képest 4,3 millió szavazatot vesztő és a lélektani 100 képviselői helyet éppen hogy megszerző PSOE belharcairól, generációs ellentétekről, legrosszabb esetben a párt széteséséről. – A párt nincs veszélyben, nem lesz vérontás, és a nemzedékek sem fognak összecsapni – szögezte le lapunknak adott interjújában Carlos Mulas, a PSOE háttéralapítványa, az IDEAS igazgatója. Az eddigi kormányfő, José Luis Rodriguez Zapatero teljesen visszavonult a politikától, a frakciót egyelőre a választáson vesztes Rubalcaba vezeti, de februárban pártkongresszust tartanak, ahol megválasztják az új vezetőket, és mindjárt egy programot is letesznek az asztalra. A konzervatívok abszolút többsége természetesen új helyzetet teremtett Spanyolországban, és emiatt erősek az aggodalmak. – Lehetnek hatalmi visszaélések, de Spanyolország demokratikus állam, bízunk benne, hogy a kihágásokat a választók szankcionálják. Nem hiszem, hogy a társadalom egy csapásra konzervatívvá vált volna, egyszerűen csak a válság közepette más megoldásokat kerestek, mint amit mi ajánlottunk – mondja a Cambridge-ben végzett közgazdász.
A szocialisták egyelőre igyekeznek feldolgozni a vereséget és a saját felelősségüket, bár Mulas úgy véli, főképp a gazdasági válság és a magas munkanélküliség vezettek oda, hogy a választók hátat fordítottak a PSOE-nak.
– Kezdetben a nemzetközi elemzők, az OECD és az EU is úgy gondolták, hogy a válság az Egyesült Államok hitelválsága, később vált világossá, hogy a pénzügyi válság gazdasági, sőt adósságkrízissé nőtte ki magát. Nem hiszem, hogy Zapatero nem reagált időben, de az igaz – és ez az egész európai szociáldemokráciára vonatkozik –, hogy a haladó erők nem tudtak más megoldást kínálni, mint a konzervatívok. De még ha próbáltak volna is, az unióban többségben levő konzervatívok nemigen engedtek más utat – érvel Mulas.
Ez vezetett ahhoz a paradox helyzethez is, hogy a gazdasági válság nem a kapitalizmus kritikusainak, hanem éppenséggel a konzervatív pártoknak a hatalmát konzerválta. – Válságos időkben mindenki konzervatívabb lesz, ragaszkodik a régi, ismert receptekhez, fél az új megoldásoktól. A konzervatív válságkezelést mindenki ismeri: nadrágszíj-megszorítás, olykor idegenellenesség. De a szociáldemokrácia felelőssége is egyértelmű: nem tudtunk olyan programot lerakni az asztalra, ami az újraelosztás mellett növekedést ösztönöz, és munkahelyeket teremt.
Ebből a szempontból bizonyos fokig zsákutca volt a korábbi, Tony Blair brit miniszterelnök vagy Bill Clinton amerikai elnök által szorgalmazott „harmadik út” is. Alkalmazkodott ugyan a globalizációhoz, és az osztályharcos ideológia helyett elfogadta az individualizáltabb társadalmat, de nem volt valódi gazdasági programja. Csökkentette a pénzügyi szektor terheit, hogy aztán a felszabaduló forrásokat újraelossza – ha éppen volt mit újraelosztani. És épp ez volt a bökkenő.
Most valóban új megoldásokra van szükség. Carlos Mulas szerint az európai baloldalnak radikálisan új gazdaságpolitikát kell megfogalmaznia, ha ki akar törni az ellenzéki szerepből. Lehet, hogy kissé utópisztikusan hangzik, de az új, posztmodern iparágakra kell építeni, környezetbarát és energetikai fordulatot kell végrehajtani. – Nem beszélhetünk mindig az újraelosztásról, a pénzt meg kell termelni – érvel. Hogyan? Az autóiparban az elektromos autók, az építkezésben az okos házak, az intelligens kommunikáció, a biotechnológia vagy az ismét egyre nagyobb jelentőséggel bíró élelmiszeripar mind rengeteg munkalehetőséget biztosít, ráadásul – ha többen tudnak dolgozni – még a szociális kiadásokon is lehetne spórolni. A jövő színe tehát nem a „vörös” (a spanyol Egyesült Baloldal által képviselt piac- és bankellenesség), hanem a meglehetősen újszerű (Németországban már többször kipróbált) „zöldespiros”.
