A Szürke Hölgy tanácstalan
Rossi egy éven át követte a szerkesztőség médiarovatának munkáját. Új csapat volt ez akkor, 2009-ben: a gazdasági válság miatt összeomlott a hirdetési piac, sorozatban mentek tönkre és zártak be nagy múltú lapok, ezért a The New York Times úgy gondolta, a média átalakulása olyan nagy sztori, hogy annak követésére külön egységet állít fel. Bármennyire is „intézmény” a lap, nem vonhatta ki magát azon változások alól, amelyekről az új rovat írni készült, és Rossi filmjében épp ebbe láthatunk bele. Az általa bemutatott egy évben válság válságot követett a lapnál, mi pedig láthatjuk Amerika újságíró-társadalmának krémjét, amint tanácstalanul áll a folyamatok előtt.
Az első nagy dilemma a technológia változása: mit kezdjenek például a Wiki Leaksszel? A 2009-ben nyilvánosságra hozott iraki videó idején még nem, csak később működött együtt a lap Julian Assange-dzsal. Bill Keller, az akkori főszerkesztő szerint a WikiLeaksnek az internet korában már nincs szüksége a hagyományos médiára ahhoz, hogy nagyot robbanjon a sztorija, csak fel kellett tennie a videót a You Tube-ra. „Daniel Ellsbergnek még szüksége volt ránk” – mondta elgondolkodva Keller a vietnami háborúval kapcsolatos úgynevezett Pentagon-iratok kiszivárogtatójáról. Később, a diplomáciai táviratok publikálása során már szorosan együttműködött a lap és a weboldal. A filmben a médiarovat munkatársainak vitáját láthatjuk csak: vajon Assange forrás vagy partner? Hogyan kell kezelni? Válasz most sincs.
A kirúgásokat és a költségek csökkentését sem kerülhette el a The New York Times. Kellert azért választották főszerkesztővé, hogy visszaállítsa a lap megtépázott hitelességét, ám első nagy feladata mégsem ez lett, hanem a szerkesztőség megtizedelése. Ám nem csak a kiadásokat kell csökkenteni, a bevételeket is növelni kellene: a szerkesztőség vezetése a Rossi által végigkövetett év végén dönt úgy, hogy ezentúl pénzt kér az internetes tartalmakért. Ők akkor még nem tudhatták, amit mi már tudunk: a fizetőkapu sikersztori lett, az olvasottság nem csökkent, az online bevételek pedig akár a szerkesztőséget is eltartanák. A lap internetes kiadásának ma csaknem 400 ezer előfizetője van. Ám 2010 áprilisában még a médiarovat vezetője, Bruce Headlam is csak a fejét csóválja: fogalma sincs, nem katasztrófa lesz-e a lépés következménye.
A közösségi média és az új eszközök megjelenése is kihívás elé állítja az újságírókat. A médiarovat vezetője és egyik tapasztalt szerzője közösen hajolnak egy iPad fölé. „Tudod, ez teljesen olyan érzés, mintha újságot olvasnék” mondja David Carr. „Ez most vagy megment, vagy megöl minket”, mondja a veterán riporter reszelős hangján. Carr egyébként a film egyik „hőse”: két drogelvonókúra után került a laphoz, gyermekeit egyedül nevelte fel. Ő a filmben a régi vágású újságíró megtestesítője, aki még heteket dolgozik egy oknyomozó riporton.
És ez a film alapvető kérdése: a válság közepén, az ingyen internetes hírek és a WikiLeaks világában szükség van-e a The New York Timesra, és van-e pénz a Carrhoz hasonló újságírók munkájára? A filmrendező válasza egyértelmű igen. Carrt nem egy konferencián láthatjuk, amint kissé pökhendien, ám megcáfolhatatlan logikával alázza le az online világ ifjú titánjait, amikor azok azt bizonygatják, hogy a civil újságírás és a közösségi média feleslegessé teszi a „matuzsálem” újságok működését. Ám nem csak szavaival bizonyítja ezt: végigkövethetjük azt a többhetes munkát, amelynek során feltárja a médiaóriás, a Tribune Co. csődje, eladása és átalakítása körüli botrányokat. Többheti munka, adategyeztetés és a médiaóriás felől érkező fenyegetések után a címlapon jelenik meg a sztori (a dátumot a magyar nézőnek meg sem kell néznie, a cikket épp a vörösiszap-katasztrófáról készült fotó alá tördelték be). Néhány héttel később a Tribune vezérigazgatója lemondott.
Akinek ez sem elég, hogy elhiggye a rendezőnek, hogy a The New York Timesra szükség van, azt az utolsó jelenetben már biztosan meggyőzi: Keller a munkatársak jelenlétében jelenti be, hogy a lap (ismét) Pulitzer-díjat kapott egy oknyomozó cikkéért, amelyet a nonprofit szervezettel, a ProPublicával közösen készített. Vajon ez, a nonprofit, adományokból támogatott modell lesz a minőségi újságírás jövője, ha a piac nem tartja már életben?
Itt nemcsak a The New York Times újságírói és a filmben megszólaló szakértők tárják szét a kezüket tanácstalanul, hanem maga a rendező is. Végszóként a következőt írja a képernyőre: „az olvasók és a kiadóvállalatok azóta is arról vitatkoznak, hogyan tudja majd fenntartani magát az újságírás.”
