Az igazság kísértete
Havel sohasem esett kísértésbe, hogy méltóságát és egyéniségét valamilyen ideológia alá rendelje.
Az ő szellemiekben is, anyagiakban is gazdag családja a régió legerősebb, lényegében egyetlen demokráciájának, Masaryk Csehszlovákiájának a sikertörténete volt. Mire Havel fölnőtt, minden elveszett, a családjára való tekintettel keményen elrugdosták őt a neki való iskoláktól és pályáktól. Szépen és korán beleszokott a marginális létbe, s már a hatvanas évek elejétől nyíltan reménykedett az elveszett csehszlovák demokrácia visszatérésében.
1968 után végleg felvette az aktív ellenzéki létformát. Színházi segédszemélyből színházi szerző, író, publicista lett, aki egyetlen csepp nyomdafestékhez sem juthatott a hazájában (színpadról nem is beszélve), viszont a nagyvilágban egyre jobban megismerték, megbecsülték, egyre többen olvasták és játszották.
Ő lett a csehszlovák ellenzék emblémája és vezető szelleme. A hatalom ezt kellőképpen értékelte, összesen öt és fél évig tárolta őt a börtöneiben.
Aztán jött a rendszerváltás, és a prágai bársonyos forradalom természetes mozdulattal emelte át Havelt a margóról a Hradzsinba. Bevonult az elnöki palotába a legendássá vált kinőtt nadrágjában, széles körű amnesztiával kiürítette a börtönöket, és minden protokollos rémálmaként, minden rendpárti babonával dacolva elnökösködött egy kicsit még a (legmélyebb sajnálatára) szétszakadt Csehszlovákiában, aztán Csehországban 1989-től 2003-ig, kis szünetet tartva az országszakadásra való tekintettel.
1997 óta harcolt a rákkal. Sok tanácskozást, konferenciát, beszélgetést ült végig fájdalommal, látható szenvedéssel az arcán. De csinálta. Az utolsó pillanatig harcolt minden cinizmussal szemben a diktatúrák ellen fellépő bátor emberekért. A példamutató cseh emberi jogi szervezet, a People in Need arcaként lépett föl a burmai, kubai, fehérorosz stb. ellenzékiek támogatásáért, nemzetközi védelméért, kampányolt a kubai diktatúrával való kiegyezés ellen.
Látjuk tehát, Havel lehetne a tiszta diktatúraellenesség példája, ha nem ő írta volna meg ennek a cáfolatát egyik legfontosabb művében, A hatalom nélküliek hatalma című vitairatában, amely a szamizdat Hírmondóban jelent meg először magyarul 1984-ben. E szerint mifelénk már nem hagyományos diktatúrák, hanem poszttotalitárius rendszerek uralkodnak, amelyek nem oszthatók fel azokra, akik gyakorolják és akiken gyakorolják a diktatúrát. A konfliktusok frontvonala nem társadalmi csoportok között húzódik, hanem az emberek fejében. Ez a poszttotalitárius rendszer kényelmes illúziót, biztonságot, az értelmes élet látszatát nyújtja azoknak, akik lemondanak az emberi szabadság, méltóság, önállóság kételyekkel és bizonytalanságokkal teli világáról, és önmagukat is belehazudják a hazugság világába.
Ez a poszttotalitárius rendszer a diktatúra és a fogyasztói társadalom találkozásából született, és az a modern, elidegenedett, gyökértelen ember, akinek konformitásán a rendszer alapul, a legközelebbi rokona a nyugati „fogyasztói embernek”, akinek „nem akaródzik bármit is föláldozni anyagi biztonságából szellemi és morális integritása kedvéért”.
A hazugságban élés alternatívája viszont bármely csekély erővel és mértékben jelenik meg, leleplezi a hazugságban folyó életet, ezért a rendszer számára a legkisebb ellenzék is felidézi a legnagyobb veszélyt, szétpattintja az össznépi önáltatást. Így nyer hatalmat az igazságban élők hatalom nélküli kisebbsége a hatalom fölött.
Havel szerint tehát nyugati típusú konformitás éltette a szovjet típusú önkényuralmat. Ezért tette föl a kérdést: „Nem vagyunk-e valójában mementó a Nyugat számára?” Most, hogy mi is „Nyugat” vagyunk, a múltunk a mementónk.
