A hagyaték
Iraki oldalról nézve még sokkal tragikusabb a kép. Az egymilliót is elérheti azoknak a száma, akik életüket vesztették a 2003-as amerikai-brit vezetésű intervenció kezdete óta. Szintén egymillióra teszik a külföldre menekültek számát. Szaddám Huszein kétségkívül a múlté – egy diktátorral kevesebb, no de milyen áron! A kőolaj-kitermelés lassan eléri ugyan a nyugati beavatkozás előtti szintet, békéről, stabilitásról azonban Irak kapcsán nehezen lehet beszélni.
Most, amikor az utolsó amerikai harcoló alakulat is elhagyta a stratégiailag fontos országot, bizarr Obamától azt hallani, hogy Irak „a demokrácia világítótornya”. Amit az Egyesült Államok hadserege maga mögött hagy, nem követendő modell a 2011-es arab tavaszban az utcára vonuló, demokráciát, a javak igazságosabb elosztását követelő tömegek számára. Irak sokak szemében nem más, mint romhalmaz. A szétesés szélén imbolygó országban a több mint nyolcévnyi amerikai gondoskodás után az alapvető közszolgáltatások sem működnek. A biztonsági erők sem állnak a helyzet magaslatán. Teherán befolyása a szociális-vallási feszültségekkel párhuzamosan egyre nő, miközben a síita–szunnita szembenállást az iráni–szaúdi rivalizálás is szítja.
Amerika és szövetségesei a 2003-as intervenciót nem azzal indokolták, hogy meg kell dönteni a népnyúzó Szaddámot. A szeptember 11-i terrormerényletek és az al-Kaida „berobbanása” után Bushék úgy gondolták, hogy Irak alkalmas a demokráciaexport kísérletére. Amerika „jó birodalomként” jelenhet meg a térségben, ahol egy Nyugat-barát rendszer hídfőállásként is szolgálhat a régió feltörekvő, atomhatalmi ambíciókat dédelgető hatalmával, Iránnal szemben.
Nos, a „jó birodalomból” nem lett semmi, az arab tavaszt sem Irak példája inspirálta. Amerikában Irak ma lezárt fejezetnek számít, kivéve persze az elesett és megnyomorodott katonák családjait. A 2012-es elnökválasztási kampányban Obama számára erős érvként szolgálhat, hogy hazahozta a csapatokat – s ezt szeretné felmutatni Afganisztán esetében is. Amerika persze katonailag – már csak a Bahreinben állomásozó 5. flotta révén is – marad a labilis térségben, amely Irán felemelkedésével még sok kellemetlen fordulatot tartogat. Itt, Európában pedig érdemes figyelni az amerikai stratégiai gondolkodásban zajló fordulatra, amely a költségvetési megszorítások mellett az iraki és az afganisztáni „túlnyújtózkodás” következménye. Már a líbiai légi háború esetében látható volt, hogy az USA inkább a háttérben maradt, a vezetést átengedte a katonai intervenciós képességekben jóval lemaradó briteknek és franciáknak. A Közel-Kelet fontos, de az Egyesült Államok a XXI. században másfelé néz. Befelé meg tőlük nyugatra, a Csendes-óceán térsége felé.
