Elzárják az „árvagyerek-csapot”
A tervek szerint az évtized végéig bezárják az utolsó „kommunista” árvaházat is.
– Az intézetben találkoztunk először. Csak ült összegörnyedve, és a kezével játszott; nem nézett fel, nem lehetett rábírni, hogy megszólaljon. Egy éve családi típusú otthonba költözött. Most megszólít, a szemembe néz, és maga után húz, hogy megmutathassa a szobáját – Stefan Darabus, a Hope and Homes for Children (HHC) alapítvány igazgatója a hatéves Mircea történetével illusztrálja, milyen hatással van a gyerekekre az állami gyermeknevelő intézetek felszámolása. A Mark Cook nyugalmazott brit ezredes és felesége által létrehozott alapítvány tizenkét év alatt 47, száznál több gyereket befogadó intézet felszámolásában vett részt Romániában. – A SERA alapítvánnyal együttműködve még karácsony előtt szeretnénk lakatot tenni az onesti intézetre, most folyik az utolsó lakók költöztetése. A megyében ez lesz a harmadik bezárt intézetünk – mondja büszkén Ioana Hodoiu, a HHC bukaresti képviselője.
A Ceasusescu-rezsim agresszív népesedési politikája – elsősorban az abortusz tiltása – következtében a rendszerváltáskor mintegy 100 ezer gyermek élt a túlzsúfolt állami intézetekben. Még mindig 25-30 ezerre tehető a nagy, gyakran száz főnél népesebb otthonokban élő árvák száma. A legtöbben nem is árvák, csak a szüleiket nem ismerik.
Az otthonok felszámolása a gyerekek dossziéjának az összeállításával kezdődik, ami sokszor emberfeletti munkának bizonyul. Pedig az alapítvány munkatársai azt tapasztalták, az esetek 75 százalékában a természetes szülők visszafogadták a gyermeküket. Sok leányanya például azért mond le a gyermekéről, mert megijed a feladattól. Ha utóbb meggondolná magát, már késő: az alapítványnak is több hetébe telik,mire hatósági segítséggel felkutatja egy-egy intézeti gyerek családját.
A gyermekvédelmi rendszer reformja még 1997-ben kezdődött. – Három minisztériumhoz tartoztak az intézetek, az alapoktól kellett kezdeni – emlékezik Tonk Gabriella, a román gyermekjogvédelmi hatóság volt alelnöke, egyúttal árnyalva a The Independentben festett képet. Az otthonokat átadták a helyi hatóságoknak, de a polgármesterek nem voltak felkészülve a feladatra. – Ma sincsenek – véli Tonk. A Babes–Bolyai Tudományegyetem szo ciológia tanszékének kutatója hozzáteszi: a koncepció valóban jó, bár sok múlik az embereken.
Problémák főleg a megelőzéssel vannak. A törvény úgy rendelkezik: ahol nincs lehetőség szakképzett szociológust vagy pszichológust alkalmazni, ott a hivatalnokok közül „képeznek ki” valakit. Ahhoz azonban, hogy valaki kiszúrja a veszélyeztetett családokat, szaktudás és idő kell.
Ioana Hodoiu sarkosabban fogalmaz. – Megelőzés nincs. Léteznek ugyan nappali központok és menhelyek, itt-ott védőnők a szülészeten, de ez még nem nevezhető közpolitikának – érvel. Ám az „itt-ott” is nagy előrelépés, ha az árván maradt gyerekek számát nézzük. 2003-ban még másfél óránként hagytak ott egy-egy gyereket a szülészeten, 2009-re ez a mutató hat órára nőtt. Igaz, közben csökkent a születések száma. Gondot okoz a gyermekvédelem alacsony költségvetése is. Egy neve elhallgatását kérő megyei vezető lapunknak azt mondta, üzemanyag híján gyakran telefonon „tartanak terepszemlét” a családoknál.
A HHC pénzzel is támogatja a veszélyeztetett családokat, de csak bizonyos feltételekkel. – Segélyt nem adunk, hanem inkább eligazítást. Egyszer láncfűrészt vásároltunk a családfőnek, aki három hónap múlva már eltartotta a családját a 11 viszszafogadott gyerekkel együtt. Az esetek többségé ben alacsonyan képzett, állástalan emberekről van szó. Sokszor minimális anyagi ráfordítással tudunk segíteni – mondja Ioana Hodoiu.
Úgy tervezik, hogy 2020-ra lakat kerül az utolsó nem családi típusú „árvaházra” is, de addig még sok a tennivaló. Csak egy adat: az árvaházi alkalmazottak száma még mindig meghaladja a nevelőszülőkét. Hodoiu szerint időközben dolgozni kell a megelőzésen is – valahogy „el kell zárni az árvagyermek-csapot”.
