A délafrikai Durban adott otthont két héten át a tanácskozásnak, amelynek során világosabbá váltak a frontvonalak: a gyors és lehetőleg mindenkire kiterjedő csökkentést szorgalmazó EU áll az egyik, India és Kína a másik oldalon – a többi üvegházgáznagyhatalom egyelőre inkább kivár. Kína immár a legnagyobb kibocsátóvá lépett elő, nélküle egy globális egyezménynek nem sok értelme lenne. India ugyan „csupán” a negyedik-ötödik legjelentősebb szenynyező, ám az ázsiai ország füsttermelése nő a leggyorsabban, hamarosan a dobogóra állhat. A két nagy ázsiai ország (amelyekben gyakorlatilag egyszerre zajlik az ipari, a technológiai és a fogyasztói forradalom) – a fejlődőkkel együtt azon az állásponton van, hogy ha őket most érdemleges kibocsátáscsökkentésre kényszerítik, azzal elveszik tőlük annak a fejlődési pályának a lehetőségét, amelyet a legfejlettebb országok már befuthattak. Ezért olyan megegyezést sürgetnek, amely a múltbeli kibocsátásokat is figyelembe veszi. Egy ilyen egyezség azonban gyakorlatilag azt jelentené, hogy Kína és India egy darabig még növelheti is a szennyezést.

Az EU ehelyett egy differenciált megállapodást szeretne, amely figyelembe veszi ugyan a fejlettségbeli különbségeket, de mindenkit valamilyen fokú csökkentésre kényszerít. Magyarország pedig azt a nézetet képviseli, hogy egyrészt követi az uniós vonalat, másrészt pedig szeretné, ha a kibocsátási kvóták piaca működőképes maradna (mivel középtávon számottevő mennyiségű eladható kvótával rendelkezünk).

Az eredeti tervekhez képest másfél nappal elhúzódott durbani csúcson végül új globális megállapodás nem született, viszont végül sikerült megegyezni a kiotói jegyzőkönyv meghosszabbításáról. Emellett elfogadtak egy olyan útitervet is, amely tartalmazza, hogy 2015-ig megfogalmazzák egy új egyezmény kere teit és az elfogadás ütemezését, tisztázzák a vitás kérdéseket, és 2020-ra érvénybe lép az új kibocsátás-korlátozási rendszer.

Kompromisszumos „jogi következmény”

Vasárnap hajnali háromkor a megállapodás szövegében szereplő „jogi következmény” kompromisszumos megfogalmazásával sikerült megmenteni a tanácskozást. Connie Hedegaard, az EU klíma biztosa 194 ország képviselői előtt azt mondta, az EU éveken át türelmet tanúsított. „Azt kérjük a világtól – ami nem sok –, hogy a mostani szakaszt követően már valamennyi állam vállaljon jogi kötelezettséget.” Az 1997-es kiotói egyezményt egyébként az Egyesült Államok, Kína és India sem írta alá.

Jayanthi Natarajan, indiai környezetvédelmi miniszter azt kifogásolta, hogy a fejlődő országoknak úgy kellene a megállapodást jogi következményekkel elfogadnia, hogy nem is tudják, mi lesz az egyezményben. „Miként is írhatnék alá egy kitöltetlen csekket 1,2 milliárd indiai nevében?” Xie Zhenhua kínai főtárgyaló ugyancsak rátámadt az EU képviselőire, mondván, milyen alapon diktálják, hogy másoknak mit kell tennie.

Ekkor Maite Nkoana-Mashabane dél-afrikai külügyminiszter, az ülés elnöke szűkkörű keretben próbált megoldást találni. A brazil tárgyaló találta meg a „jogi következményű” megfogalmazást, amely elfogadható lett mindenkinek.

A tanácskozást a helyszínen követő környezetvédő szervezetek, így a Greenpeace képviselői szerint az államok ismét kihagyták a lehetőséget: „globális méretű bűn”, hogy az érdemi intézkedéseket évekkel elhalasztották. (The Guardian)