Finn furfang
A véleményformálók és a „véleményfogyasztók” többsége egyetértett abban, hogy kicsi, de tehetséges nemzet vagyunk, amely a kommunista önkény és a szovjet hadsereg elnyomása alól felszabadulva látványosan kivirul majd – a belátható út végén pedig nagyjából úgy fogunk festeni, mint a gazdag, rendezett és olajozottan működő Ausztria. Pedig a történelemben az ilyesfajta felzárkózás, amikor egy ország a többiekhez képest tartósan és látványosan javítani tud a pozícióján, ritkább a fehér hollónál. A leszakadás, vagy legalább a hátrányos helyzetbe történő beszorulás viszont jóval gyakoribb: gondoljunk csak a pár száz éve még világhatalomként jegyzett Spanyolországra és Portugáliára, vagy a különutas szocializmus egykori eminensére, a szerb dominanciájú Jugoszláviára.
Az elmúlt fél évszázadban ez a kiugrás Európában egyetlen országnak, a Skandinávia és a Szovjetunió közé szorult Finnországnak sikerült. A finn példa azért is érdekes, mert ott a 90-es évek közepétől máig tartó, északi rokonainkat az európai bezzegországok szűk táborába emelő fellendülés egy olyasfajta válságban gyökerezett, amely fontos elemeiben kísértetiesen emlékeztet az elmúlt három-négy év Magyarországának krízisére.
A nagyon szegény sorból indult Finnország a 60-as években elhatározta, hogy – amennyire a szovjet befolyási övezetbe tartozással járó szűk mozgástér engedi – megpróbálja lemásolni a skandináv jóléti modellt. Ehhez a biztos orosz piacra termelő finn ipar nyújtotta a gazdasági, az erős „hátszélben” működő baloldali pártok és a 90 százalék fölötti szervezettséget felmutató szakszervezetek pedig a politikai alapot. A jó két évtizedig tartó aranykor vége nagyjából egybeesett a Szovjetunió széthullásával és (a kuvaiti válsághoz kapcsolódva) az egész Európát meglegyintő, olajárrobbanással kombinált visszaeséssel, amiből a speciális körülmények (a keleti szomszédtól való egyoldalú függés, a szóba jöhető energiaforrások egyidejű megdrágulása, a keleti és nyugati exportpiacok párhuzamos beszűkülése) miatt Finnország jött ki a legrosszabbul. A GDP 13 százalékkal csökkent, az addig 2-3 százalékos munkanélküliség 20 (!) százalék fölé kúszott, a kezdetben GDP-arányosan alig 10 százalékos államadósság pedig pár év alatt a 65 százalékos szintre emelkedett.
A finnek a látszólag ellenük összeesküdött külső körülmények mellé kaptak egy belső kórt a magas devizaadósság miatt kirobbant valutaválság képében. Amikor a gazdasági krízis elkezdődött, az ország külső adósságának nagyjából az 50 százaléka devizában ketyegett (aminek történelmi okai voltak: a finn gazdaságpolitika középpontjában hagyományosan az erős finn márka állt, amit többek között magas kamatszinttel őriztek, ám – hogy a gazdaság be ne fulladjon, és a belső fogyasztást szinten lehessen tartani – a 80-as évek közepén liberalizálták és felfuttatták a devizahitelezést, ugyanúgy, mint húsz évvel később nálunk). Mivel a válság első évében a márka árfolyama összeomlott (a finn pénz a szűk esztendők során, 1990–1993 között 40 százalékot veszített az értékéből), a márkában kifejezett államadósság hirtelen megnőtt, és átmenetileg a finn állam finanszírozhatósága is veszélybe került.
Eddig a pontig a történet akár Magyarországon is játszódhatna, a folytatás helyszíne azonban magyar szemmel nézve akár egy másik bolygó is lehetne. A finn kormány által összeállított válságkezelő csomag (amelyet minden kommunikációs hókuszpókusz nélkül megszorításnak hívtak, pedig lényegesen szofisztikáltabb volt a mi „nem megszorításunknál”) átmenetileg befagyasztotta ugyan a munkabéreket, a munkanélküli-segélyeket pedig még csökkentette is, ám a kabinet egy pillanatra sem függesztette fel a párbeszédet a szakszervezetekkel, és egyetlen olyan lépést sem tett – még szóban sem –, amely az érdekképviseletek tekintélyét vagy jogosítványait csorbította volna. (Ez egyébként Finnországban az aktuális kormányzati ideológiától függetlenül sosem divat: minden politikus tisztában van vele, hogy a belső piac csak magas bérszínvonal mellett funkcionál „húzóágazatként”, és a jó béreket csak az erős szakszervezetek tudják kiharcolni – vagyis ők egyáltalán nem a kormány ellenségei.)
Négy, kiemelten fontosnak ítélt területen – egészségügy, oktatás, kultúra, K+F – a ráfordításokat a válság idején sem csökkentették, sőt fenntartották a 80-as években elindított támogatásnövelő programokat, így például az innováció és a természettudományos oktatás tíz évig tartó erőltetett fejlesztését is (ugyanis politikai konszenzus alakult ki arról, hogy ellenkező esetben visszazuhannak oda, ahonnan elindultak, a „halszagú, elmaradott rokon” státuszába – no nem Magyarországhoz, hanem a referenciának számító svédekhez képest). Vagyis a finnországi humán infrastruktúra sérülés nélkül vészelte át a második világháború utáni nyugat-európai gazdaságtörténet legmélyebb krízisét, és döntő szerepe volt abban, hogy a finnek bámulatosan gyorsan kiheverték a megrázkódtatást. Az, hogy Finnország ma a legjómódúbb és legerősebb gazdaságú európai országok közé tartozik, alapvetően az elmúlt másfél évtized, vagyis a válság utáni időszak eredménye – azaz rakétatempóban jutott fel a másodosztályból az első liga élvonalába.
A finn csodában kulcsszerepe volt az elektronikai iparnak (az ágazat a Nokián túl még vagy 3000 innovatív cégből áll, igaz, tizedük a Nokia beszállítója, és a fő exportpiacaik közé Japán és Dél-Korea is odatartozik), az iparág fejlődésében pedig a K+F megerősítésének. A szektor a munkaerő 3-4 százalékát foglalkoztatva a finn export bő harmadát adja, és a versenyképességén látszólag semmit sem ront, hogy az iparágon belül világviszonylatban itt a legmagasabbak a bérek. Érdemes megjegyezni, hogy a finn kutatás-fejlesztés a Tudománypolitikai Tanács nevű szervezet felügyelete alatt működik – a tanácsot a miniszterelnök vezeti, de nem a politika uralja: a legfontosabb egyetemek rektorai, illetve a technológiai nagyvállalatok vezetői is szóhoz jutnak benne. A K+F-ráfordítások GDP-hez viszonyított aránya Európán belül Finnországban a legmagasabb, és folyamatosan nő – a válság éveiben is bővült –, jelenleg már a 3,5 százalékot közelíti (és ezen belül a támogató adórendszernek köszönhetően kétharmad fölötti a magánszektor hozzájárulásának aránya). De meghökkentően fejlett a természettudományos oktatás is: a finn diplomások közel 30 százalékát adja, ami szintén Európa-csúcs.
A finn modell elemzése során a társadalmi feltételeket vizsgálva mindig meg szokták említeni, hogy a finnek a skandináv államoktól ügyesen eltanulták a nagyfokú társadalmi szolidaritást: az adórendszerük progresszív, és az átgondolt segélypolitikával együtt „középre húz” – vagyis a szegényeket felemeli, a kirívóan gazdagok jövedelmét pedig visszanyesi. Az is a jellegzetességek közé tartozik, hogy Finnországban nincs kinevezett „belső ellenség” (magyarul bűnbak), annak ellenére, hogy a történelmi kisebbségek között zsidók és cigányok is vannak, nem beszélve a korábbi elnyomó svédekről (sőt, a nem egészen hatszázaléknyi svédre való tekintettel az ország hivatalosan kétnyelvű). Az sem szokás, hogy a hullámvölgyeket a külső ellenség ármánykodásának tudják be, holott például a finn márka megzuhanásában a spekulációnak bizonyítható szerepe volt. Az önfelmentést kerülő attitűd sokat segít abban, hogy hamar rájöjjenek a hibákra, és hatékony legyen a korrekció.
A fentieket röviden úgy is összefoglalhatjuk: a finn sikerrecept nagyjából az ellentéte annak, amivel mostanában Magyarország próbálkozik – az eredményei viszont valamivel meggyőzőbbek: a nemrég még szegény Finnország ma az egyik legversenyképesebb állam Európában, az egy főre jutó GDP alapján megelőzi az USA-t, és a boldogságindex szerint is a legjobb helyek egyike a világon.
