„Itt egy zsebkendő. Ecetes. Tartsd az arcod elé” – mondja egy fiatal srác. Ahmednek hívják. „Jó a könnygáz ellen, de a zsaruk söréteseitől nem fog megvédeni” – teszi hozzá. A pólóján egy ökölbe szorított fekete kéz. Az Április 6. mozgalom jele, azé a mozgalomé, mely többek között január 28-án kirobbantotta a forradalmat Egyiptomban.

Rendőrségi járművet gyújtanak fel a tiltakozók a kairói Tahrir téren

„Azért vagyunk kint, hogy megvédjük a demokráciánkat” – mondja. „Kitől?” – kérdezem. „Ezúttal a Legfelsőbb Katonai Tanácstól” – feleli.

A tüntetés múlt hét pénteken kezdődött, miután a mecsetekből az imádság után az emberek a Tahrir térre mentek, ahol a nagy ellenzéki pártok tüntetést szerveztek. Az iszlamisták, mint például a Muzulmán Testvériség, valamint szélsőséges kistestvérük, a szalafi mozgalom kart karba öltött a liberális ellenzékkel, hogy megfogalmazzák félelmeiket a közelgő, november 28-án esedékes választásokkal kapcsolatban, és követeljék, hogy a Mubarak-rezsim megdöntése óta regnáló Legfelsőbb Katonai Tanács azonnal adja át a hatalmat a civileknek. Félmillió ember gyűlt össze pénteken a Tahrir téren, a hadsereg nem képviseltette magát. Akkor úgy tűnt, a tüntetés békésen lezajlik.

Nem így történt. Szombaton kivonult a rendőrség, és a téren maradó pár ezer embert brutálisan megverte, sátraikat felgyújtotta. A hír futótűzként terjedt el a médiában (Facebook, Twitter), és rövid időn belül körülbelül húszezer ember érkezett, hogy visszavegyék a teret. Rengeteg sebesült árán ez sikerült is. A nagyobb városokban, Alexandriában, Szuezben is utcai összecsapások kezdődtek. Az ország pillanatokon belül lángba borult.

Végighaladunk az Amerikai Egyetem épülete mellett Ahmeddel. Csikorognak a talpunk alatt a féltéglák, a kilőtt töltényhüvelyek. Az utca végén komoly harcok dúlnak, a tüntetők köveket és Molotov-koktélokat dobálnak a rendőrökre, ők könnygázzal válaszolnak. A kilőtt kaniszterek fehér csíkot húznak az égen, és ahová leesnek, onnan menekülnek az emberek. Csak a sörétes puskák és az MP5-ös géppisztolyok hangjára rezzenünk össze.

Mellettünk egy fiatal lány szedi fel a köveket. Nikábban van, az arcát a ruha mellett maszk is takarja. Muníciót gyűjt az első sorban harcolóknak. Mellé lépek, és megszólítom: „Miért van itt?” „Mert itt van a férjem” – kapom a választ. „Meg mert nem vagyunk bolondok.”

Elmondja, hogy bár a forradalom után a Legfelsőbb Katonai Tanács több ígéretet is tett a demokratikus átmenet gyors levezénylésére, a dolgok semmit sem változtak. Továbbra is katonai bíróságok működnek, a hadsereg pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy késleltesse a demokratikus választásokat.

Szavai egybecsengenek a nagy ellenzéki pártok és mozgalmak nyilatkozataival. Mind az Április 6-a mozgalom, mind a liberális El-Ghád (Holnap), de még a Szalafista Núr párt is azt állítja, hogy a hadseregről immár nyilvánvaló, hogy az országot harminc éven keresztül vasmarokkal irányító Mubarak elnök volt pártjának, a betiltott Nemzeti Demokratikus Pártnak a jelöltjeit támogatják, és konkrétan veszélyeztetik a forradalom sikerét. Ezért hívták az utcára az embereket.

„Ma biztos nem foglalják el a teret” – mondja Ahmed. Egy autó fedezékében guggolunk. Férfiak kis csoportja egy eszméletlen férfit húz a földön a szükségkórház felé. „Győzni fogtok?” – kérdezem Ahmedtől. „Nem tudom. Remélem” – mondja. Majd hozzáteszi: „Ha nem, akkor mártírként halunk meg.” „A forradalom vagy az iszlám mártírjaként?” – kérdezem. „Mindkettő. Ezek ott gazemberek.” Ujjával a háttérben álló tankok sziluettjére mutat.

Bár az egyik tudósítónak gumilövedék töri el két bordáját, valamint hatszáz ember súlyosan megsérül, az éjszaka a tüntetőké. Tíz órára a rendfenntartó erők visszavonulnak a tér körüli kis utcákba. A Tahriron tüzet raknak az emberek, felcsendülnek a vallásos és hazafias dalok. Tízezer ember éjszakázik együtt.

A reggeli hírekben Mosín El Fangári ezredes, a Legfelsőbb Katonai Tanács tagja azt nyilatkozza, hogy „a tüntetők valójában nem egyiptomiak”. Ezt szajkózza a kormányközeli média is, hozzátéve, hogy „külföldi érdekek szabotálják a rendet az országban. „Ez ugyanaz a hangnem, mint Mubarak idején” – mondja Ahmed. „Akkor azt mondták, hogy katari, izraeli és amerikai erők állnak a forradalmárok mögött, és ők pénzelik őket. Na meg persze a Hamasz. Hát én nem vagyok kém.”

Megmutatja az igazolványát: huszonnégy éves, mérnökdiplomája van. Elmondja, hogy az egyik Vodafone-üzletben dolgozik.

Még nyolc óra sincs, de már újra kitörnek a harcok. A tér felett katonai helikopterek köröznek, a levegő újra megtelik könnygázzal és a lövések zajával. Valaki a szükségkórházhoz vezet minket, hogy fényképezzük le, amit látunk. Súlyos sérültek, kilőtt szemű emberek ülnek a földön. Két-három orvos próbálja ellátni őket. Délutánra ismét több száz sebesült fekszik a Tahrir téren.

Este a Falaki téren állunk Ahmeddel, amikor harckocsi töri át a tüntetők szemétből és autókból emelt barikádját, több embert elsodor. „Menj! Menekülj!” – kiabálja Ahmed.