A madridi Ave Maria ingyenkonyha bejárata közvetlenül a Cine Ideal nevű mozi mellett van. Szinte a belváros kellős közepén. Bizarr érzés lehet, ahogy a hollywoodi mesevilág plakátjai alatt állnak sorba reggelente ennivalóért az emberek. Pontosabban két sorba: az egyikben állóknak sárga jegyük van, ők a „bizonyítottan rászorulók”, a másik sornak jut a maradék. Többségük fehér, viszonylag jól öltözött férfi, de van köztük afrikai és dél-amerikai bevándorló is. – Adnak tejet, néhány szendvicset, délelőttre elég is. De ebéd is van, néhány utcával lejjebb, oda is szoktam járni – mondja az alig harmincéves, szakállas Esteban.

Itt mindenkinek megvan a maga története. Hogyan jut egy büszke spanyol odáig, hogy ingyenkonyhára jár? – Szörnyű érzés, de mit tegyünk, ha éhesek vagyunk – vonja meg a vállát Francisco. Húsz évet Svájcban dolgozott, villanyszerelő, de tizenkét éve nincs munkája. Nem volt persze minden rendben a szerződésével, de akkor ez nem érdekelte. Biztosítást se nagyon fizetett. – 61 éves vagyok, kinek kellek még, amikor a fiatalok sem kapnak munkát? – tárja szét a karját. Szociális segélyt sem kap, mert a spanyol törvények alapján ez csak családonként egy személynek jár: náluk az unokahúga veszi fel.

– A családi összetartásról ne papoljon nekem! – csattan fel. – Hiába élek velük egy lakásban, az unokahúgom és a sógornőm egyszer meg nem kérdezte, hogy éhes vagyok-e. Így inkább eljövök ide, az ingyenkonyhára.

Paulino Alonso, az ingyenkonyha vezetője vallásos csecsebecsékkel díszített irodájában fogad. Napi 360 embernek adnak enni, meséli, de előfordult már, hogy nem jutott mindenkinek. A válság előtt feleennyien jöttek, főleg bevándorlók. Öt családnak nagyobb pakkot is összeállítanak, hogy a gyerekeknek is jusson. Felmérések szerint másfél millió olyan család van az országban, amelynek semmilyen bevétele nincs. – Szerencsére ahogy nő a baj, úgy nő az adományozók nagylelkűsége. Évente 120 ezer euróból (38 millió forint) gazdálkodunk, ez mind adományokból jön össze. A konyhát önkéntesekkel működtetjük – mondja. Rájuk is fér a segítség: Paulino Alonso szerint 2012 sokkal rosszabb lesz, mint az idei év.

Odakint, a sorban kisebb csetepaté támad, egy férfi ütemesen fültövön vagdossa a másikat, amíg az odébb nem áll. – Beisznak, aztán ilyenek! – legyint a szakállas Esteban, aki egy politológus biztonságával magyarázza, hogy a spanyol válságból legalább 2018-ig nem lesz kilábalás. – Hiába jön új kormány, ugyanazt a neoliberális receptet fogja végrehajtani.

Esteban, aki szintén villanyszerelő, 2008 óta munkanélküli. Előtte sok munkája volt, de a vállalkozók egyre rövidebb időre szerződtették. Végül már nem volt meg az évi három hónapos munkaviszonya sem, ami után jogosult lett volna a segélyre. Összerúgta a port a családjával is, most az utcán él. – Nem vészes, vannak szállók – közli szinte könnyedén. Már feladta, hogy tervezze az életét.

A másik sor végén, a jegynélkülieknél egy venezuelai férfi várakozik türelmesen. Még csak egy éve van Spanyolországban, elmondása szerint politikai menekült, Chávez-ellenes szakszervezeti aktivista. Az előtte álló hátizsákos férfi rámordul: ezek miatt tartunk itt, miért kell a fél világnak idejönnie? Kérdem, ő hogyan jutott idáig. – Író akartam lenni. Aztán volt egy kis bárom, de elvitte a válság. Most már csak túlélni akarok.

Spanyolország