A világmegváltás azonban csak délben kezdődik. Értetlen tekintetemet látva az őr – mert az is van – elmagyarázza, hogy a bent lakók még alszanak. A korábban lakatlan, felújításra váró Hotel Madrid ostrom alatt áll: a Május 15-e Mozgalom (amely korábban hetekre megszállta a madridi főteret, a Puerta del Solt, és ezzel elindította az Occupy Wall Street és egyéb mozgalmakat) egy szárnya spontán akció keretében október 15-én elfoglalta. A rendőrök megpróbálták kirakni őket, de egyelőre nem sikerült. Az első napokban a lázadók az ajtó előtt aludtak, hogy így védjék a „várat”. Mostanra a rendszerből kiábrándultak jelképe lett – bár van, aki szerint a békés mozgalom ezzel túlment egy megengedett határon.

Délután végre én is bebocsátást nyerek. Ahhoz képest, hogy a házfoglalók anarchistáknak látszanak, egész jól megszervezték a benti életet: feliratok kérnek mindenkit arra, hogy vigyázzon a tisztaságra. Kéretik továbbá az alsó vécéket használni, és időben megjelenni a gyűléseken. Az ötemeletes szálloda egy része ugyanis afféle válságközpont, innen irányítják a tüntetések, tiltakozó megmozdulások szervezését. A lift ugyan nem működik, és a vízzel is vannak gondok, de a komfortról ingyenes fodrászat gondoskodik, és hamarosan megnyílnak majd a műhelyek is, ahol a hotel bútorait igyekeznek rendbehozni. A két felső emeleten rászoruló családok laknak: legtöbbjüket kilakoltatták, és a főváros képtelen volt számukra megoldást találni. A lépcsőn épp egy kétgyermekes roma család igyekszik felfelé, de nem kérnek a sajtónyilvánosságból.

Itt lakik a huszonéves, raszta hajú, láncdohányos Norma is, aki a lelkemre köti, nehogy szóvivőnek nevezzem, ő csupán egy itt a sok közül. – Bázisdemokráciát építünk, tudod, mi az? – Tudakolja. Amúgy munkanélküli pincér, nem sok híja volt, hogy egyetemre is ment, de végül „családi okok” miatt Andalúziába költözött. Onnan jött vissza a május 15-e névre keresztelt mozgalommal.

Máris elmehetne főállású érdekvédőnek: felháborodva meséli, hogy délután tüntetni volt, Madrid egyik romák lakta negyedében dózerolják le a viskókat. Hét ház maradt háromszáz embernek, mit képzelnek ezek? Ment ő is tiltakozni, de több rendőr gyűlt össze, mint ahányan tüntettek. Mivel a spanyol főváros képtelen gondoskodni róluk, így most a Hotel Madrid fogadja be őket is.

A szobák állapota ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, bútorok gyakorlatilag nincsenek, néhány lámpa szomorúan fityeg a falon, de Norma büszkén vezet körbe. Csak festeni kell és takarítani – mondja. Komoly szervezési munka folyik az élelmezésben is: éttermek és hipermarketek kidobott, de még használható maradékait kapják meg és osztják szét. Nem maradékot eszünk, hanem „újrahasznosítunk” – mondja öntudatosan.

Széles mosollyal fogad Jordi, a katalán fiú is, óriási fülkarikákkal, nyakán mértes tetoválással. Régebben légkondicionálókat szervizelt barcelonai cégével, de a válság csődbe vitte. Felháborodásában rögvest csatlakozott a G20-ellenes tüntetőkhöz, később pedig meg sem állt Madridig. Ő is ott volt, amikor egy maroknyi fiatal október idusán birtokba vette a szállodát. Egyelőre nem keres munkát, a politikai harc most fontosabb. – A rendszert kell megváltoztatni, az emberek gondolkodásmódját. Nem a pártok számítanak, úgyis mind ugyanazt mondja. Valódi változás csak alulról képzelhető el – szögezi le Jordi. De hogy mit hoznak a vasárnapi választások, ha a konzervatívok nyernek? „Nekünk semmi jót, csak még brutálisabb rendőri fellépést. Felkészültünk rá!”

Tüntetéseket is irányítanak az ötemeletes szállodából