Spórolni tanulnak a görögök
De a huszonhat éves tiszt szerint teljesen mindegy, ki a kormányfő (erről már a hét eleje óta alkudoznak a pártok), úgyis a bankoknak és az EU-nak dolgozik majd. És a Görögországba pumpált eurómilliárdok sem segítenek többé. – A hadseregnek kellene átvennie a hatalmat, ez Egyiptomban is működött. Higgye el, ha egyenruhás katonák jelennének meg az utcán, az emberek örülnének nekik! – bizonygatja, és a barátnője bőszen bólogat hozzá.
Csak a fejét fogja a forradalom ötletére Joannisz, aki a feleségével üldögél a téren. A tűzoltóságnál pilótaként dolgozó férfi igen prózai okból tartja fontosnak a nemzeti egységkormány létrehozását: – Ha egységet mutatunk az EU előtt, megkapjuk a pénzt, és az ország nem megy csődbe – magyarázza. Ám ennél tovább ő sem lát. S hogy az újabb mentőcsomagért cserébe Európa nem kér-e újabb megszorításokat Athéntól? – Nem, ezt már nem viselnék el a görögök! Még több tüntetés és sztrájk lenne, és ez végképp tönkrevágná a gazdaságot – jósolja a 63 éves pilóta.
Spórolással próbálja átvészelni a válságot Pavlosz és Joannisz családja is. Spórolnak az autón, a ruhákon, és egyre gyakrabban már az élelmiszereken is. A fizetéseket és a nyugdíjakat csökkentették, a rezsi folyamatosan emelkedik, a kormány új adókat vezetett be. A görögök adófizetési kedvét firtató kérdésre a katonatiszt tömören annyit válaszol: – Ez egyszerű. Vagy adót fizetünk, vagy eltartjuk a családunkat.
A családjuk hiányzott a legjobban Lizának és Anasztáziának, meg persze a görög tenger és napsütés. Ezért tértek haza négy évvel ezelőtt Londonból, ahol jól fizető állást adtak fel. Nem bánták meg, de úgy érzik, hogy másik országba érkeztek vissza. – Az emberek sokkal levertebbek. Növekszik a bűnözés. Állandó sztrájkok nehezítik az életet – sorolja Anasztázia, aki üzleti tanácsadóként dolgozik. A saját bőrén is érzi a válságot: egyre kevesebbet fizetnek neki, egyre nagyobb késésekkel.
– Nekünk, görögöknek kell hinnünk benne, hogy van megoldás. A történelemben annyi csoda történt már – biztatja saját magát Liza, a beszédterapeuta. Az étterem teraszáról, ahol a barátnőjével vacsorázik, éppen az egykori piactérre (agora) és az Attalosz oszlopcsarnokra látni, ahol a magyar EU-csatlakozási szerződést is aláírták. A sors fintora, hogy Görögország mintha ugyanezt az uniót készülne elhagyni.
– Ha két-három év múlva sem javul a helyzet, a többi európai állam sürgeti majd, hogy lépjünk ki az EU-ból. Előbb-utóbb elunják a dolgot – jósolja Anasztázia. – Ugyan már, ez marhaság! – legyint Liza, aki szerint a nagyhatalmak csak játszadoznak a görögökkel. Az euróról viszont le kellene mondani és visszatérni a drachmához; ezen a felvetésen Anasztázia háborodik fel. Abban végül egyetértenek, hogy forradalom csak akkor törhet ki, ha a görögök éhesek lesznek – és ezt a lehetőséget egyikük sem zárja ki.
Nyoma sincs a színes belvárosi forgatagnak a Szepolia nevű, alsó középosztály lakta negyedben. Egy kaptafára épült, graffitikkel telemázolt házak és rozoga autók szegélyezik az utcákat, amelyekbe csak a narancsfák visznek némi szépséget. Magas fémkerítés – lelakatolt kapukkal – veszi körbe a helyi középiskolát, melegítőbe öltözött tizenévesek szaladnak oda beengedni.
Mély szomorúság ül a középkorú szociológia-tanárnő, Krisztula szemében. Miután a válság szót kiejtem, sokáig csak ingatja a fejét, nem szól semmit. – Naponta többször is ezen gondolkodom. Szeretnék derűlátó lenni, de nem megy – vallja be. A legrosszabbnak a bizonytalanságot tartja: immár nem tudni, mit hoz a holnap. Krisztula fizetését is csökkentették, a megélhetési költségek ellenben megugrottak. Csendben bólint, amikor megkérdezem, napi anyagi gondokkal küszködik-e.
Kiszámíthatóan talán már csak az időjárás működik Görögországban. A nap üzembiztosan kisüt, és még novemberben is olyan meleget ad, hogy a kéregetők inkább az árnyékba húzódnak. A tenyerükben ritkán csörren aprópénz.
