A múlt héten a fél világ figyelte Jeórjiosz Papandreu miniszterelnök furcsa táncát, a népszavazási kezdeményezést, majd annak visszavonását, végül a parlamenti bizalmi szavazást. Mit gondoltak minderről a görögök, egyáltalán Papandreu kimerészkedhet még az athéni utcákra?

A görög politikai elit tagjai már eddig sem nagyon mentek az emberek közé. Azért akadt olyan parlamenti képviselő, akit hangosan szidalmaztak, amikor betért egy kávézóba, miután megszavazta az egyik megszorítócsomagot.

Megesett, hogy a minisztereket tojással dobálták meg, vagy parlamenti képviselőket hátulról fejbe ütöttek. De magát Papandreut eddig ilyen atrocitások nem érték. Talán a neve is védte, hiszen régi politikusdinasztia sarja, már a nagyapja és az édesapja isminiszterelnök volt. Első miniszteri megbízatását is az apja kormányában kapta.

Európában ez elég szokatlan.

Görögországban nem. Az 1990-es években a nemzetközi híradók nagy örömmel adták tudtul, hogy a görögöknél a kulturális tárca élére nőt neveztek ki, és ezt az esélyegyenlőség szép példájaként emlegették. Csak azt nem tették hozzá, hogy a hölgy apja történetesen az akkori miniszterelnök volt. Jeórjiosz Papandreu is az apja révén vált ismertté és népszerűvé, de tegyük hozzá rögtön: külügyminiszterként a Törökországgal kapcsolatos viszony javításában komoly eredményeket könyvelhetett el. Ez lehetett volna politikai sikereinek a csúcsa. Ám a kormányfői szerepet nem rá szabták. Görögországnak egyszerre kell szembenéznie a gazdasági-pénzügyi válsággal, amelyet még felerősít egy társadalmi-politikai válság, és ezt tetézi most egy kormányzati válság. Ráadásul mind Papandreu, mind a konzervatív ellenzék vezére, Antonisz Szamarasz saját személyes és pártambíciójának a rabja: Papandreu minél tovább hatalmon akar maradni, Szamarasz minél előbb szeretné átvenni a kormányrudat.

Tudja, Görögországban 1974 óta játsszák ezt a játékot. Sok szempontból sikeresen, hiszen az utóbbi negyven év az ország történetének legstabilabb időszakát hozta. Volt egyfajta politikai váltógazdálkodás, nem volt puccs, végül is sikerre vitték az uniós tagságot, és beléptek az eurózónába is. Sokat emelkedett az életszínvonal, de úgy tűnik, hogy a speciális görög politikai-gazdasági és társadalmi modell alapjaiban ingott meg.

Mennyire volt előre látható a válság, és hogyan dolgozza fel a társadalom, hogy Görögország Európa beteg embere lett?

Utólag már könnyű okosnak lenni. Vannak görög kollégáim, akik már a kilencvenes években arról beszéltek, hogy ez a típusú görög társadalmi és politikai berendezkedés elérte teljesítőképessége határát. Már ekkor megjelent egy tanulmány azzal a címmel, hogy Potyautasok Csodaországban. A napokban került a boltokba A kleptokráciától a csődig című könyv.

Mindkettő ugyanarra a jelenségre utal: a görög társadalom bizonyos rétegei, a kispolgárság, a középosztály és a politikai-gazdasági elit között kialakult hallgatólagos megegyezésre.

Ez arról szólt, hogy a politikai-gazdasági elit az ország jogi kereteit a saját érdekei és szempontjai szerint alakítja, de cserébe bizonyos juttatásokkal „felemeli” a kispolgárságot és a középosztályt. Ez valójában 1981-ben kezdődött, amikor Andreasz Papandreu, a jelenlegi elnök édesapja jutott kormányra, és jelentős tömegek kerültek be a közigazgatásba. Korábban a jobboldal monopolizálta ezt a szférát és adott olykor zsíros megrendeléket a vállalkozásoknak.

Most a baloldalon volt a sor. Ekkor indult növekedésnek a görög államadósság, ami a hetvenes években csupán a GDP 20 százaléka volt, ám az 1990-es évek közepétől 2008-ig hullámzóan ugyan, de már végig száz százalék körül volt.

Pedig Görögország 2002 óta az eurózóna tagja, ahová ilyen mutatóval be sem léphetett volna.

„Görögországmás” –mondogatták erre a görögök, és az európaiak is így kezelték őket. Mikisz Teodorakisz, a híres zeneszerző kérdezte csodálkozva, hogy miért legyünk mi Hollandia, amikor olyan már van egy. Saját, Nyugat-Európában élő rokonaim is szerették mondogatni, hogy az európaiak nem tudnak élni, bezzeg a görögök igen. Ez a másság része volt a görög büszkeségnek és a görög sikersztorinak is. Ám amásság, a különbözőség most először hátrány lett, és ezt nagyon nehéz feldolgozni.

Mennyire dühösek a görögök, mennyi re robbanásveszélyes a hangulat? Papandreu a héten leváltotta a hadsereg teljes vezetését, mintha puccstól tartana.

Ebben a hírben az a legérdekesebb, hogy nem volt folytatása, egyetlen párt vagy média sem kommentálta vagy elemezte. A hadsereg 1974 óta nem játszik közvetlen politikai szerepet, azon kívül, hogy rengeteg pénz felett rendelkezik.

Ami a közhangulatot illeti, a hétköznapokban szinte semmit sem érezni a feszültségből. A kávézók és az éttermek tele vannak, az emberek politizálnak. Nyugat-Európával ellentétben a görögök meggyőződése, hogy a politikán, a politikai kapcsolatokon sok múlik. Ha pedig baj van, akkor persze a politikusok a hibásak.

Megemlítenék még egy érdekes dolgot az itteni társadalommal kapcsolatban. Görögországból történelmileg mindig sokan emigráltak. Tömegesen mentek Amerikába, később Nyugat-Németországba, és onnan utalták haza a pénzt a családoknak. Az otthoni társadalomnak tehát sohasem kellett modernizálódnia, mert nem volt rákényszerítve.

Mennyire érzi magát felelősnek a görög társadalom a kialakult helyzetért?

A görögök dühösek, és méltánytalannak érzik, ami velük történik. A megszorító intézkedések többsége az átlagembereket sújtja, miközben másfél év alatt 50 milliárd eurós betétállomány vándoroltGörögországból Svájcba. Athén elit negyedé ben egy fogorvos éves jövedelemként 500 eurót vall be, és az adóhatóságnak mindez nem tűnik fel. Találgathatunk, hogy ennek a nemtörődömség vagy a korrupció az oka. A másik oldalon ott van az a tanár házaspár, amely hitelt vett fel lakásvásárlásra, s ezt korábban az egyikük fizetéséből törlesztették. Ám ezt a fizetést most elvitték a megszorítások. Mitől ne lennének dühösek, amikor azt látják, hogy mások mindig megússzák? A politikai szférával kapcsolatban általános az elutasítás, de a politikusok mintha nem éreznék, hogy egy vulkán tetején csücsülnek.

Hogyan vélekednek Európáról, mennyi re tipikus az az érzés, hogy a nagyhatalmak rájuk kényszerítik az akaratukat?

Érdekes módon amikor a népszavazási kezdeményezés után Cannesba rendelték Papandreut, azt a görög sajtó nagy része úgy értelmezte, hogy megmosták a fejét, és nem álltak Papandreu oldalára. Némi aggodalom érződik azzal kapcsolatban, hogy a mentőcsomag részeként állandó felügyelőbizottság ellenőrizné az intézkedések végrehajtását. Az Európához tartozás érzését viszont nem fenyegeti semmilyen veszély. Erről az 1970-es években még nagy vita folyt, valóban kérdéses volt, hogy hová sorolják magukat: kelethez, nyugathoz, a Közel-Kelethez, Ázsiához? Időközben ez a vita eldőlt, a politikai elit – a kommunistákat leszámítva – most ismét megerősítette, hogy hisz az Európai Unióban, sőt az eurózónában is. Görögország továbbra is ide tartozik.