Magyarok Líbiában: gyerekzsúr géppuskatűzben
– Gyerekzsúron vagyunk. Tripoli környékéről hoztak ide egy autóbusznyi gyerkőcöt, nekik mutogatják a forradalmárok azt, ami a városból megmaradt. Megnézték a bombatalálatok csipkézte lakóházakat, a kilőtt tankokat, kiégett autókat. Most a levegőbe lövöldöznek a katonák, hogy fogalmuk legyen a kicsiknek, milyen puskaropogás közepette aludtak heteken át a velük egykorú miszrátai gyerekek.
Imolya László lassan líbiainak számít. A miszrátai acélműben dolgozik 1989-től kezdve. Tíz évvel korábban határozta el a líbiai vezetés, hogy az észak-afrikai országban található vasércre és kőolajra alapozva acélművet épít Tripolitól keletre, a Szirti-öböl nyugati felében, Miszrátában. Az ötmilliárd dolláros beruházás akkoriban a világ egyik legnagyobb ipari létesítményének számított.
– Mindenkit evakuáltak, még az ázsiaiakat is. Én is rajta voltam a listán, mehettem volna, de úgy döntöttem, itt a helyem – meséli Imolya László. Cáfolja azokat a híradásokat, hogy a felkelés fél éve alatt Miszráta többször is gazdát cserélt volna. – Kadhafistákat itt február óta senki nem látott – bizonygatja. A líbiai forradalom bölcsője Bengázi volt, de a fegyveres ellenállás itt, Miszrátában kezdődött, s a várost soha nem tudták bevenni a kormányerők. A forradalmárok, többnyire fiatal fiúk, fegyverhez jutottak, s védték a várost.
Imolya sokszor látta őket, amint kisteherautók platóira szerelt géppuskáikkal járőröztek az utcákon. Moammer Kadhafi katonái végig a város határában maradtak, fél éven át nehézfegyverekkel lőtték a kikötőt, a vasművet, s más ipari létesítményeket, de jutott az „áldásból” a lakosságnak is. Állítólag 2000-3000 ember halt meg a félmilliós városban. – Előfordult, hogy szomszédaimmal együtt kiálltunk a házunk tetejére, s onnan néztük a sorozatlövő ágyúk lövedékeit, mint jobb napokon a tűzijátékot – mesélte.
A magyar férfi szerint a helybeliek örömmel fogadták a NATO beavatkozását. Mindenki tudta, hogy Kadhafi túlerejével szemben a tapasztalatlan, rosszul felszerelt forradalmárok nem sokáig tarthatták magukat. Az állami televízió ugyan arról számolt be, hogy a NATO-gépek hány helyen bombáztak le civileket, Imolya és környezete ilyesmit nem tapasztalt.
Még szerencse, hogy a kikötő a blokád idején is működött, s Bengáziból, sőt olykor külföldről is érkeztek segélyszállítmányok. Így élelemből szinte sohasem volt hiány. – A forradalom kitörése előtt érkeztem vissza magyarországi szabadságról, beosztással sokáig kitartott a hazai. Az evakuált külföldiek is ránk hagyták a tartalékaikat, legtöbbször a fizetésünket is élelmiszercsomag formájában kaptuk –mondja. A harcok végével azonnal kinyitottak az üzletek, az emberek élvezik a szabadságot. – Nem tudom, honnan veszik, de azt hallani tőlük, hogy beveszik őket az Európai Unióba. Kár, hogy a valóság sosem ilyen rózsás. Pedig 42 év elnyomás után megérdemelnék, hogy szabadságukban ne csalódjanak – fejtegette Imolya.
Másként élte át a féléves háborút a Tripoliban élő háromgyermekes családanya, Széll Eszter. Mint meséli, nézték a televízióban a háborús képeket, és sokáig olyan érzésük volt,mintha a harcok nem is náluk, hanem egy távoli országban folynának. A NATO légitámadásai idején hallották a csatazajt, de látni nem sokat láttak. Jó ideig még a gyerekek is jártak iskolába.
– A fiam abban a kerületben tanult, ahol Kadhafi lánya, Aisha lakott, egy idő után nem tudtuk eldönteni, hogy ez nagyobb védelmet vagy célpontot jelent. Ahogy teltek a hetek, a helyzet egyre rosszabb lett. Főleg a benzinmizéria okozott gondot – mesélte az aszszony.
Aztán jöttek az áramkimaradások és a vízhiány. Széll Eszteréknek szerencséjük volt: lakónegyedükben akadtak olyanok, akiknek saját kútjuk van, így tőlük kaphattak vizet. Az elképesztő segítőkészség ellenére a bizalmatlanság azonban még sokáig élt, mindenki besúgót látott a másikban. Augusztusban, amikor már Tripolin kívül folytak a harcok, mintha átszakadt volna a gát. Mindenki beszélt, egyre csak beszélt. Négy évtizede beleszorult mondanivalóját akarta kibeszélni.
