„Azt csinálunk, amit akarunk”
Az eddig alapvetően átláthatóan működő amerikai kampányfinanszírozás szabályai akkor változtak meg, amikor 2010 januárjában egy legfelsőbb bírósági döntés kimondta, hogy a vállalatok, társaságok is személyek, azaz ugyanolyan jogaik vannak, mint az embereknek. Ezáltal szólásszabadságukat sem lehet korlátozni, így azt sem, mennyi pénzt költhetnek egy politikai cél vagy jelölt támogatására, esetleg kritizálására.
A kép akkor lett teljes, amikor két hónappal később egy szövetségi fellebbviteli bíróság úgy döntött: az úgynevezett politikai akcióbizottságok (PAC) korlátlan összegű támogatást fogadhatnak el cégektől vagy magánszemélyektől abban az esetben, ha nem egyeztetnek közvetlenül a támogatott jelölttel, párttal vagy kampányszervezettel. Ezek a szervezetek az úgynevezett SuperPAC-ok: ma már szinte minden republikánus elnökjelölt-aspiráns kampányát segíti ilyen szervezet, de a Demokrata Párt és Barack Obama mögött is felsorakoztak már ilyen szervezetek.
Az amerikai sajtó és a republikánusok szeretik felhívni a figyelmet ennek az iróniájára: a demokraták eleinte hangosan ellenezték az újfajta finanszírozási lehetőségeket. A Politico című washingtoni lap szerint azonban már a demokraták is rájöttek, hogy a „külső” szervezetek forrásai nélkül lemaradnak pénzgyűjtésben a republikánusok mögött, és emiatt akár a Fehér Házat is elveszíthetik. A lap beszámol egy Bostonban megrendezett találkozóról, amelynek során a Demokrata Párt helyi támogatóinak tartottak előadást arról, az új szabályok szerint milyen lehetőségeik vannak a kampány anyagi segítésére. A találkozón jelen lévő nyilatkozók szerint azonban kevesen nyúltak a csekk-könyvükért az esemény végén: egyelőre gyanakodva figyelik az új szervezeteket, nem tudják pontosan, mit várjanak tőlük, és hogy vajon pontosan megegyeznek-e céljaik az övékkel.
A republikánusoknak ez már jobban megy. A törvények szerint egy fő közvetlenül legfeljebb 2500 dollárt adhat egy jelölt kampányára. Ugyanezek a támogatók azonban most írhatnak egy második csekket is a megfelelő SuperPAC részére, és ez meg is történik:. Egy, a Politico által idézett elemzés szerint ez év második negyedévében 50 olyan támogató, aki a maximális összeggel támogatta a texasi kormányzó, Rick Perry kampányát a republikánus elnökjelöltségért, a Perry-féle „független” SuperPAC részére is kiállított csekket, összesen több mint hatmillió dollárról – volt olyan, aki kereken egymilliót adott.
Az új kampányfinanszírozási „kiskapu” sok kritikát is kiváltott: a New York-i Zuccotti Parkból indult „térfoglaló” mozgalmak egyik alapvető követelése, hogy a vállalatoknak ne legyenek egyenlő jogaik az emberekkel. Úgy vélik, az új szabályok következtében csak még nagyobb befolyása lesz a nagyvállalatoknak és a gazdagoknak a politikára, ők pedig épp ez ellen harcolnak.
Az ellentábor neves és jól ismert támogatót is kapott a Comedy Central tévécsatorna ismert humoristájának személyében. Stephen Colbert –illetve az általa alakított személyiség, a konzervatív hírkommentátor – alapított egy SuperPAC-ot, illetve létrehozott mellé egy olyan speciális nonprofit szervezetet, amely akár névtelenül is elfogadhat adományokat a politikai támogatóktól. Ha ezt a pénzt a SuperPAC-nak adja, akkor gyakorlatilag megvalósul az a helyzet, hogy egy nagyvállalat vagy személy névtelenül annyi pénzt ad egy kampánynak, amennyit akar. Egy kikötés van: a nonprofit szervezetnek a politikai kampány nem lehet az elsődleges tevékenysége. Colbert az ötletet egyébként – műsora szerint – Karl Rove-tól, George W. Bush egykori elnök tanácsadójától vette, aki két ilyen társaságon keresztül gyűjt támogatást.
Colbert ezzel a humort hívta segítségül ahhoz, hogy ráirányítsa az amerikaiak figyelmét az egyébként bonyolult kampányfinanszírozási szabályok megváltoztatására. Vannak azonban olyanok, akik szerint átlépett egy határt, amelyet nem lett volna szabad: SuperPAC-ját valóban bejegyeztette, pénzt gyűjt, és már több kampányhirdetést is készített és fizetett sugárzásukért különböző tévécsatornákon. A rendszer része lett ezzel, nem csupán kritikusa. Mark Feldstein, a Marylandi Egyetem professzora szerint Colbert görbe tükröt tart a politika elé, és arra próbál rámutatni, hogy a jelenlegi rendszer a „legális megvesztegetés egy formája”. A New York Timesnak nyilatkozott Colbert néhány, neve elhallgatását kérő munkatársa, akik elmondták: mivel az újságírók nem igazán akarnak írni a kampányfinanszírozásról, ki akarták próbálni, meddig mehetnek el. „És kiderült, hogy mint mindenki más, aki a politikai szférában pénzt gyűjt, mi is nagyjából azt csinálunk, amit csak akarunk.”
