– Végig azon törtem a fejemet, hogy meddig kell még itt ülnöm és néznem a rólam készült fotóösszeállítást – írja legújabb memoárjában Condoleezza Rice.

A több mint 730 oldalas No Higher Honor (Nincs nagyobb megtiszteltetés) csak november elsején jelent meg a tengerentúlon, de az amerikai sajtó több recenziót is közölt már a visszaemlékezésből. Maga az 56 éves szerző is adott tévés interjúkat. Rice ebben a könyvben a George W. Bush elnök nevével fémjelzett republikánus korszakot (2001–2009) írja meg. A jelenleg a kaliforniai Stanford Egyetemen tanító külpolitikai szakértő az USA 43. elnöke mellett előbb nemzetbiztonsági főtanácsadóként, majd külügyminiszterként szolgált.

Az amerikai lapokban megjelent cikkek elsősorban Rice-nak a neokonzervatív héjákkal, főleg Dick Cheney alelnökkel és Donald Rumsfeld védelmi miniszterrel vívott csatáit emelik ki. Rice szerint Rumsfeld sosem vette őt komolyan, s ezt nyíltan érzékeltette. A színes bőrű exkülügyminiszter könyvéből kiderül: nem vette jó néven, ahogy ezek a (fehér) férfiak sajátmemoárjaikban róla írtak. A nemzetbiztonsági főtanácsadó legádázabb ellensége azonban Bush jogi főtanácsadója, később igazságügy-minisztere, Alberto Gonzales volt. A 2001. szeptemberi terrortámadások után Gonzales vitte keresztül a különleges katonai törvényszékek létrehozását, amelyek a terrorizmus elleni globális háborúban – gyakran a jogállamiságot lábbal tiporva – ítélkeztek foglyok felett.

Az iraki háború egyik fő szószólójának számító Rice azt írja, hogy amikor tudomást szerzett a különleges katonai törvényszékekről, azt mondta a tőle bocsánatot kérő Bushnak: – Ha ilyesmi még egyszer megtörténik, vagy nekem, vagy Gonzalesnek mennie kell! Rice-t kifejezetten bizalmas kapcsolat fűzte Bushékhoz, emberileg sokkal közelebb állt hozzájuk, mint Cheney vagy Rumsfeld. A szívesen zongorázó hajadon gyakran vacsorázott az elnöki párral, vagy vendégeskedett a Camp David-i nyaralóban. Az ifjabb Bush becézve mindig Condinak szólította. Vitáik azonban nekik is voltak. Amikor 2006 végén arról próbálta meggyőzni az elnököt, vonja ki az amerikai csapatokat Irakból, azzal érvelt: – Ha az irakiak polgárháborút akarnak, akkor a mi dolgunk, hogy ezt megadjuk nekik! Ám Bush nem volt hajlandó a partvonalról nézni az eseményeket, és újabb egységeket küldött.

Bár Rice már tavalyi, családjának szentelt visszaemlékezésében (Extraordinary, Ordinary People: A Memoir of My Family) részletesen taglalja a faji kérdést, a No Higher Honorban is kitér erre. Mégpedig a 2005. augusztusi Katrina hurrikán kapcsán. Az éppen egy laza New York-i hétvégére készülő politikus bevallja, először nem mérte fel helyesen a katasztrófa mértékét. Bár látta az első televíziós tudósításokat, mégis elment megnézni egy musicalt a Broadwayn, majd másnap reggel pedig cipőt vásárolni az egyik olasz luxusmárka üzletébe. Amikor kiderült, hogy a hurrikán és a gátak átszakadásának legtöbb áldozata fekete, akkor „kapcsolt”. Felhívta Washingtonban Busht, s azt mondta neki: – Elnök úr, visszajövök, súlyos faji problémával nézünk szembe! Rice egyébként a mai napig nem tudja megbocsátani magának a hibáját. Azt, hogy nem idejében ismerte fel: a republikánus adminisztráció legmagasabb rangú színes bőrű tagjaként különleges felelősséget viselt.