Ruhatárosok éltetik az EU-t
Büfé. Kiállítás – olvasom a feliratokat magyarul, pedig Brüsszelben vagyok. És magyarul robbantom ki a természeti katasztrófát is, mert – miután átvedlettem EP-képviselővé – nem hagyom, hogy a környezetvédelmi miniszterek packázzanak velem, és mindannyiszor felvizezzék a törvényjavaslatomat. A végeredmény: a túlzottan zöld jogszabályt visszavonják, döglött halakat vet partra a víz, füst borítja az eget, és jönnek a tüntetők. Na jó, csak a képernyőn jönnek, de ott nagyon. Persze érintőképernyőn, és csupán azért magyarul, mert a nyakamban lógó, okostelefon-szerű ketyerét odatartom a Törvényalkotói játékhoz.
– Én is kiállításokat szeretnék majd csinálni, és ez itt nem semmi! Látszik, hogy volt költségvetésük – jut hasonló következtetésre Massime, az olasz származású, de már Belgiumban született egyetemista. Az Európai Parlament 5400 négyzetméteres látogatóközpontjába szakmai szempontok vonzották, de amúgy az EU-t is jó ötletnek tartja. – Nemcsak Belgiumhoz tartozunk, hanem valami nagyobbhoz is, és ez klassz – véli. A jó és a rossz ötleteket is bemutatja a csillogó-villogó, az unió huszonhárom hivatalos nyelvén működő Parlamentárium.
Talán dicsekedni akarnak az EP strasbourgi és brüsszeli megaépületeinek makettjével, de az indokolatlan – és indokolhatatlan – kétlakiság inkább kínos kérdéseket vet fel. Miközben a rajtam csüngő masina önálló életre kel, és hollandul, aztán finnül tájékoztat valamiről, elsétálok a közös EU-jogosítványt népszerűsítő tábla alatt (ez tényleg hasznos dolog), és következik a „Diplomák kölcsönös elismerése felé” tábla (erről viszont ne is álmodjon senki).
Együtt tologatjuk a pulpitusra hasonlító berendezéseket a hatalmas Európa-térképen Ilonával, a cseh nagymamával. Ő egy éve költözött Brüsszelbe; a lánya az Európai Bizottságnál dolgozik, és a nemrég született unokára a nyugdíjas tanárnő vigyáz.
– Túl sok itt az információ, visszajövök máskor is – mutat körbe a kiállításon. Az Európai Uniót Ilona nagyon is kedveli, hiszen régen csak a szocialista országokban lehetett turistáskodni, és lám, ő most itt van. – Az EU-t csak a mi elnökünk nem szereti – legyint, és Klaus nevét ki sem kell mondania.
Odagurítom Koppenhágához a különös gépezetet, és a tetején lévő képernyő békés természetfilmet kezd vetíteni (magyarul). Újabb technikai malőrre gyanakszom, de kiderül, hogy a dán főváros az Európai Környezetvédelmi Ügynökség székhelye; jó látogató holtig tanul. Átmanőverezek Budapesthez, ahol tudósok és kutatók sürögnek-forognak, mert – és erről hányan hallottak? – ott van az Európai Innovációs és Technológiai Intézet.
A leghangulatosabb a különféle stílusú fotelekkel megtöltött terem, ahol karosszékből lehet nézni a hipermodern képernyőket. Európai átlagemberek élete elevenedik meg (eredeti nyelven, feliratozva), és a rövid történetek végén tudjuk csak meg, mi köze az egésznek az unióhoz. A portugál Carla Martins például tizennégy évig dolgozott egy autógyárban, amelyet egyszer csak bezártak. Saját vállalkozásba kezdett, és ma már egy tanyán mutatja be a vidéki élet szépségeit gyerekcsoportoknak. Ha ugyanis egy üzemet az EU-n kívülre telepítenek, az Európai Globalizációs Alap segít az alkalmazottaknak visszatérni a munkaerőpiacra.
Szórakoztat, de nem feltétlenül tesz EU-hívővé a vadonatúj látogatóközpont. A svéd Anna és Carin teljesen belefeledkeznek a Te dönthetsz elnevezésű szavazójátékba, ahol a legváltozatosabb témákban lehet voksolni (növelni kell-e a szülési szabadság minimális időtartamát, vagy legyen-e az uniónak saját hadserege). Anna a délkelet-svédországi Smaland Blekinge régió brüsszeli képviseleti irodáján dolgozik, abból a térségből hívta meg uniós tanulmányútra Carint. Bőszen bólogatnak, amikor arról faggatom őket, szeretik-e az EU-t. Ám arra a kérdésre, hogy mit nem szeretnek az EU-ban, mindjárt megered a nyelvük. Túl sokba kerül, túlságosan technokrata, túl protekcionista – sorolják a kifogásokat.
A bábeli zűrzavar végigkíséri a kiállítást, amelynek legelején a Hangok alagútja vár a látogatókra. Ebben ugyanaz az üdvözlő szöveg hallatszik a huszonhárom uniós nyelven, különböző irányokból, sejtelmesen felerősödve-elhalkulva. A Parlamentáriumban egyébként tizennyolcféle nemzetiségű munkatárs keresi a kenyerét.
– Hogy tetszett? – érdeklődik az ifjú ruhatárosnő. – És önnek? – kérdezek vissza. Julieta őszintén lelkesedik nemcsak a központért, hanem magáért az unióért is. Hát persze, teszi hozzá magyarázatként, Moldovából jött, bárcsak ők is csatlakozhatnának már. Julieta tizenegy éve tanul és dolgozik Brüsszelben, francia kiejtésén szinte semmilyen akcentus nem hallatszik.
Nem buktatná le a kiejtése fiatal kollégáját, Thomast sem, aki élete nagyobbik részét (tizenkilenc évet) Belgiumban töltötte. – Ez az otthonom – közli magától értetődően. Azért megvédi a szülőhazáját, Nagy-Britanniát is, ahol szerinte a média zúdítja az emberekre a sok Európa-ellenes marhaságot, és már a politikusok sem merik bevallani, ha egyetértenek az EU-val. Még a vendégkönyv is tanulságos a Parlamentáriumban. Az egyik magyar nyelvű bejegyzés így szól: „Csodálatos projekt – akárcsak az európai.” S ugyanarról egy angol nyelvű vélemény: „Szép épület és kiállítás. De húszmillió euróba került!”
Brüsszel, 2011. október
