Befogott orral szavaznak a spanyolok
„A változás elérkezett” – áll a konzervatív Néppárt választási plakátjain, de hogy ez miben áll, senki sem tudja. Rajoy óvatos, nem ígér semmit, és a híveit sem zavarja, hogy egyelőre adós maradt a programmal. A spanyol Néppárt (PP) a jelenlegi felmérések szerint 15 százalékkal vezet a szocialista kormánypárt (PSOE) előtt, és egyetlen ellenfele van: saját maga. Ki ne emlékezne arra, 2004 márciusában egyetlen nap alatt hogyan fordult meg a közhangulat és vesztették el a már megnyertnek hitt választásokat? Elég volt egyetlen „baki”: napokig ragaszkodtak ahhoz, hogy a csaknem 200 halálos áldozatot követelő madridi vonatrobbantást a baszk ETA követte el, holott akkor már tudni lehetett, hogy a háttérben az al-Kaida állt. A terrorszervezet így nyújtotta be a számlát José María Aznar akkori kormányfő iraki bevonulásáért.
Most mintha megfogadták volna, hogy ilyen hibát nem követnek el még egyszer. Mariano Rajoy nem beszél arról, milyen intézkedéssel próbálja majd rendbe szedni a spanyol gazdaságot és kirántani a csődközeli dél-európai államok közül. Arra sincs nyilvános receptje, hogy a 21 százalékos munkanélküliséget hogyan csökkentené, vagy miképp stabilizálná a spanyol bankokat. A társadalom persze sejti, hogy kemény időszak jön, de sokan úgy vannak vele: még ez is jobb, mint a szocialista José Luis Rodriguez Zapatero szánalmas válságkezelése.
Rebesgetik, hogy felülírnák az előző, szocialista kormány alatt bevezetett liberális reformokat, az abortusz megkönnyítését, a melegek házasságát vagy a női egyenjogúság előtérbe állítását – ám Rajoy erről sem nyilatkozik, nehogy maga ellen hangolja a haladóbb gondolkodású szavazókat. Szinte kész tényként kezelik azt is, hogy lerohanják a köztévét, és mindenhova a saját embereiket ültetik. Ennek dermesztő előszele már érezhető volt, amikor néhány hete a néppárti delegáltak azt kezdeményezték, hogy a tévéhíradókat adásba kerülés előtt ők is megnézhessék.
De egy lapunknak nyilatkozó spanyol újságíró szerint mindez ma kevéssé érdekli a közvéleményt: előtérbe kerültek olyan mindennapos problémák, mint a rezsiszámlák fizetése, az egészségügyi ellátás vagy az oktatás fenntarthatósága. Ha eddig valaki magániskolába járatta a gyerekét, most attól retteg, hogy ezt fenn tudja-e tartani. A helyzet a túlélésről szól, ilyenkor a liberális, progresszív légkör önmagában nem hoz szavazatokat.
Hasonlóan vélekedik David Bach, a madridi magánegyetem, az IE dékánja is. – Sokan szó szerint befogják majd az orrukat, amikor a PP-re szavaznak, de úgy érzik, hogy nincs más választásuk. Reménykednek, hogy ha valakik, hát a konzervatívok rendbe hozzák a gazdaságot. Rajoy meg abban bízik, hogy pusztán a kormányváltás tényétől visszatér a pénzpiacok bizalma, de kétlem, hogy ez elég lesz. Azt sem hiszem, hogy Rajoy hozzányúlna Zapatero liberális örökségéhez, szerzett jogokat visszavenni ugyanis komoly veszélyekkel jár.
Az egyoldalú versenyben Alfredo Perez Rubalcaba, a szocialisták jelöltje legfeljebb tisztes helytállásra számíthat – óriási eredmény lenne, ha megakadályozná a PP abszolút többségét. A májusi választások eredményeként már így is a konzervatívok kormányozzák a legtöbb spanyol tartományt, és övék a legtöbb önkormányzat is, ehhez jönne még a teljes parlamenti kontroll. A szocialisták most mindent egy lapra feltéve kampányolnak: rájátszanak a konzervatívokkal szembeni történelmi ellenérzésekre, és a túlhatalommal riogatnak. Egyelőre nem sok sikerrel. A legutóbbi felmérések szerint Rubalcaba népszerűbb ugyan a szürkének és unalmasnak tartott Rajoynál, de utóbbinak a gazdasági válságkezelés terén mégis nagyobb bizalmat szavaznak.
Az 56 éves vidéki jogász az imázstanácsadók réme, szürke és nem különösebben karizmatikus, ám annál kitartóbb. Harmadik próbálkozásra végül beveheti a Moncloa-palotát. Elszántságát otthonról hozta: nagyapja a galíciai autonómiastatútum egyik kidolgozója volt, édesanyja pedig szentül meg volt győződve arról, hogy fiából egyszer még miniszterelnök lesz. A spanyol politikában veteránnak számít: már nem sokkal a rendszerváltás után ott volt az akkor még kemény konzervatív vonalat vivő (Franco volt miniszterei által alapított) Népi Szövetség tagjai között. A párt időközben arculatot váltott, kissé megszelídült, középre húzódott. Rajoy 2000-ben kampányfőnökként segítette győzelemre José María Aznart, aki hálából minisztert csinált belőle. 2000 és 2003 között ő volt a miniszterelnök-helyettes és Aznar kijelölt utódja. Kétszer vesztett, de maradt.
– Sokat elmond egy pártról, ha kétszer is vesztes elnökénél nem talál jobbat – mondja David Bach dékán, aki mindezek ellenére hatékony menedzsernek látja Rajoyt. – Hagyományos vidéki kereszténydemokrata, aki mérsékeltebb, mint a konzervatív elődje, Aznar. Ez most sokat számít a szavazóknak.
Aznar, a mentor, a Néppárt megújítója sokak szerint a háttérből mozgathatja a szálakat. Most ő áll a PP alapítványa, a FAES élén. Politikai visszatérésről nem beszél, sőt az elemzők szerint minél kevesebbet beszél, annál jobb Rajoynak. De a család nem adta fel politikai ambícióit: a napokban kiszivárgott, hogy felesége, Ana Botella Madrid főpolgármestere lehet.
