Minapi írásában a legnagyobb kérdőjelnek éppen a Kelet-Európának szánt mandátumot nevezi a pénteki szavazás előtt, amelynek tétje: Azerbajdzsán,Magyarország vagy Szlovénia juthat-e be két évre az ENSZ Biztonsági Tanácsába (BT). Mire számít a voksoláson?

A közgyűlés tagjai titkos szavazással döntenek, ami gyakorlatilag azt jelenti: az egyes országoknak szóban beígért voksoknak akár harminc százaléka köddé válhat. Szavazási fordulókban döntenek, amíg valamelyik ország kétharmados többséghez nem jut. Ismert: Magyarország és Szlovénia is tagja az Európai Uniónak, és ha valamelyikük nyerne, úgy az EU a tizenöt tagú BT nem kevesebb mint egyharmadát adná. Megjegyzem, a közgyűlésen belül mindketten 78 százalékban támogatták lényeges ügyekben az amerikai álláspontot, míg az azeriek csak egynegyed arányban. Viszont az EU csak huszonhét tagot ad a közgyűlésben, míg a muzulmán lakosságú Azerbajdzsán számíthat az 56 tagú Iszlám Konferencia támogatására.

Jól értem, hogy nem lenne meglepve az azeriek győzelmén?

Így van, végső soron nem lennék meglepve.

Milyen diplomáciai, külpolitikai hozadéka van a BT nem állandó tagságának egy olyan súlyú ország számára, mint mondjuk Magyarország? Már azon túl, hogy időnként hozzájut a fórum soros elnökségéhez is?

Gyakran vetődik fel a kérdés, hogy miért is érdemes bajlódni az ilyesmivel?Hiszen az öt állandó tag – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Oroszország, Kína és Franciaország – úgyis meghatározó befolyást gyakorol a Biztonsági Tanács döntéseire, az ügyrend összeállítására is. Ráadásul a nem állandó tagok a diplomáciai gyakorlatukban szokatlan nyomásnak vannak ilyenkor kitéve. Azt hiszem, a kérdésre az a válasz: a diplomaták, politikusok szívesen ülnek közel a tűzhöz, amibe időnként az is belefér: egy asztalnál találják magukat mondjuk Barack Obamával vagy a francia államfővel. Ez presztízst jelent. Emellett erősítik az alkupozíciójukat, és ez nem feltétlenül csak azokra a kérdésekre igaz, amelyekkel a BT éppen foglalkozik. Vannak végül olyan államok is, amelyek valódi globális vízióval rendelkeznek, és ezt szeretnék nem állandó tagságuk idején érvényesíteni.

Említene példát ez utóbbiakra?

Például Kanadának volt átfogó világpolitikai elképzelése, de tanulságos, ahogyan a konzervatív Harperkormány „likudnyik”, Izrael-párti álláspontjával elbukta a biztonsági tanácsi kampányt, mert ezzel sokakat elidegenített magától. Egyes skandináv országokra is jellemző ez a globális nézőpont, ahogyan a feltörekvő országok egy „bajnokára”, Brazíliára is.

Megemlítette, hogy öt európai uniós tagja is lenne a BT-nek, ha a magyarok vagy a szlovének kerülnének be. Berzenkednek ez ellen a fejlődő országok? És: hogyan látja New Yorkból, mennyire hangolják össze álláspontjukat előre az Európai Unió BT-ben ülő tagországai?

Igen, épp az európai túlsúly az egyik azeri érv amellett, hogy miért rájuk essék a választás. Az EU-országokat képviselő két állandó tag, Nagy-Britannia és Franciaország elvárja, hogy a többiek is az ő álláspontjukat kövessék. De ez nem feltétlenül van így. Általában véve is az ENSZ politikai döntéshozatalának egy alapkérdése, hogy mennyiben érvényesüljenek a Nyugat szándékai a világszervezetben. A BT határozatainak elfogadásához kilenc igen szavazat szükséges, a vétójoggal rendelkező állandó tagok igen szavazata vagy legalábbis tartózkodása mellett. Márciusban, amikor a tizenöt tagú biztonsági tanács a „védelem felelősségének” viszonylag új, ellentmondásos elvét akarta érvényesíteni a líbiai polgári lakosság javára, tíz igen szavazat gyűlt össze (és a németek szembehelyezkedtek a brit–francia állásponttal). Ha előzőleg két, a nyugati szándékokkal szemben szkeptikusabb ország került volna be a BT-be, akkor az orosz és kínai tartózkodás mellett is megakadályozhatták volna a líbiai határozat elfogadását. Ha pedig csak eggyel több ilyen kormány lenne most ott a BT asztala körül, úgy megfúrhatta volna a mostani, Szíriáról szóló ENSZ-határozatot anélkül, hogy akár a kínaiaknak, akár az oroszoknak állást kellett volna foglalniuk.