Vérvörösre festett Szajna egy elfelejtett éjszakán
– Október 17-én mindannyian algériaiak leszünk, Sarkozy úr. És ön? – hívja tetemre a jobboldali államfőt a Le Nouvel Observateur, megjegyezve: „Vannak persze évfordulók, amelyeket elkerülünk, amelyekről bátorság híján nem emlékezünk meg, mert múltunk tragikus epizódjait idézik fel.” – Nem úgy tűnik, mintha Francois Fillon kormánya a legkisebb gesztusra is készülne – írja a konzervatív miniszterelnöknek címezve a Le Monde.
Azon a bizonyos „elfelejtett éjszakán” elszabadult a pokol a francia fővárosban. Az algériai háború (1954–1962) évei voltak ezek. A nyugat-európai jogállamban az események sodrában vergődő rendőrség a becslések szerint legalább harminc, de akár háromszáz békés tüntetővel is végezhetett egyetlen este. Sokakat közülük a Szajnába vetettek, a folyó vérvörösre színeződött akkor. Tizenegyezer embert őrizetbe vettek, internáltak. A demonstrálók a független Algériáért emelték fel szavukat, dacolva az észak-afrikai országból érkezetteket sújtó, esténként fél kilenctől érvényes kijárási tilalommal.
Charles de Gaulle államfő miniszterelnöke Michel Debré volt, a rendőrprefektus pedig a rossz emlékű, évtizedekkel később háborús bűnökért elítélt Maurice Papon. Papont a náci megszállás idején, Gironde megye prefektusaként 1942 és 1944 között elkövetett tetteiért marasztalták el 1998-ban, és kilenc esztendővel később halt meg, 96 évesen.
Október 17-re vonatkozóan a prefektúra három algériai áldozatot ismert el. Papon pedig már agg korában „tizenötöt-húszat” a „sajnálatos estén”, ám a történteket az algériaiakkal szemben hozott rendszabályok számlájára írta.
Az események elfeledettségét mi sem példázza jobban, mint az Au nom de la mémoire (Az emlékezet nevében) szervezet társalapítójának, Samia Messaoudinak a visszaemlékezése. „Hatéves voltam 1961-ben, és magam is felvonultam a szüleimmel. Egyszer franciadolgozatot írtam a gimnáziumban október 17-ről, de a tanárom nem értette meg: azt hitte, összekeverem Charonne-nal. (A Charonne metrómegállónál a következő év februárjában bekövetkezett atrocitás nyolc halálos áldozatot követelt egy hasonló indítékkal szervezett tüntetést követően – a szerző.) Amikor 1961 halottairól beszéltem a környezetemben, nem hittek nekem az emberek.”
Igaz, nem csak a franciák rossz lelkiismerete a ludas a felejtés több évtizedében; az algériaiak – közöttük sok beilleszkedni igyekvő bevándorló – egy része vonakodott, hogy nyilvánosan is emlékezzen a történtekre.
– Gyakran láttam, amint egész életükben hallgató idős algériai urak sírva fakadtak a családjuk előtt. Azért nem beszéltek, mert ez túlságosan fájdalmas volt, de azért sem, mert nem akarták kiprovokálni a lázadás reakcióit Franciaországgal szemben – emlékezett vissza a Le Monde hasábjain Jean-Luc Einaudi francia történész, október 17. kutatója. – Nem azt kérjük, hogy Franciaország essen térdre bűnbánatában. Nem kívánunk sem bosszút, sem bűnhődést. Csak azt szeretnénk, ha az állam megnevezné, mi történt aznap este – így Mehdi Lallaoui filmrendező, az Au nom de la mémoire elnöke.
A múlt feltárása az 1990-es évek végén, a baloldali Jospin-kormány idején kezdődött meg. A negyvenedik évfordulón, 2001-ben pedig Bertrand Delanoe, Párizs szocialista főpolgármestere emléktáblát avatott a „számos megölt algériai” halálának adózva. A jobboldal azonban nem csatlakozott, és a kérdés ma is megosztja a francia politikai elitet. Neuilly-sur-Seine, a jómódú előváros polgármestere például csak hivatalos történelmi emléknap esetén menne bele településén egy emlékező felvonulás megtartásába. A francia történelmi reflexió átgondolását segítheti az alkalomra megjelenő számos könyv, történelmimunka vagy bemutatott film. Ez utóbbiak között különlegesség Jacques Panijel 1962-ben titokban készített, majd cenzúrázott és betiltott dokumentumfilmje, az Október Párizsban, amelyet szerdán vetítenek újra a francia fővárosban.
