„Olyan, mintha már megint déja vum lenne”, mondta a New York Yankees vicces elszólásairól is híres baseballjátékosa, később menedzsere, Yogi Berra. (Más aranyköpései: „Nincs vége, amíg nincs vége!” és „Nem mindent mondtam, amit mondtam”. Berráról legyen elég, hogy róla nevezték el Maci Lacit, azaz Yogi Beart.) Szóval láttunk már ilyet, ráadásul nem is egyszer. Orbán Viktor nincs jóban az Egyesült Államok budapesti nagykövetével, mert utálja, amit hall tőle.

Eleni Tsakopoulos Kounalakis és Orbán Viktor 2010 júliusában

Nancy Goodman Brinkert a konzervatív George W. Bush küldte Budapestre, de a miniszterelnök 2001 decemberétől egyszerűen nem volt hajlandó fogadni, mert felemelte szavát a „bizonyos politikai körökből” jövő antiszemitizmus ellen. A „bizonyos politikai körök” akkor is Csurka Istvánt jelentették, aki frissen kijelölt színházintendánsként ma ugyanannak a jelképe, mint 2001-ben volt. Az akkoriban a jobboldalon hevesen és személyében méltatlanul támadott nagykövetnek kulcsszerepe volt abban, hogy Orbánt 2001–2002 telén nem fogadták a FehérHázban, pedig aminiszterelnök egy botor módon nyilvánosságra hozott levelében kifejezte látogatási szándékát.

A Bush család közeli barátját 2003-ban követte egy közeli rokon, George Herbert Walker St. Louis-i milliomos, aki valamelyest jobb viszonyt alakított ki az addigra megbukott Orbánnal. Ám amilyen az élet, Nancy Goodman Brinker az Egyesült Államok protokollfőnöke lett – a Time magazin szerint 2008-ban a világ száz legbefolyásosabb embere között volt rákellenes kampányának is köszönhetően –, és ebben a minőségében egészen George W. Bush második ciklusának végéig gondoskodott róla, hogy Orbán még véletlenül se jusson be az elnökhöz. (BezzegMedgyessy és Gyurcsány!) Bush egyetemi, khm, jó ismerőse, a következő nagykövet, April Foley (2006–2009) sem tudott segíteni. Pedig nem kifejezetten kedvelte Gyurcsány Ferencet és kiváló kapcsolatokat ápolt Martonyi Jánossal, általában a Fidesz atlantistáival.

Ezek után érkezett Eleni Tsakopoulos Kounalakis, aki első itteni interjújában még az ifjú Bill Clintonhoz hasonlította Orbánt, hogy azután eljussunk a Washington Post pénteki cikkéig: a magyar miniszterelnök hónapok óta kerüli, nem fogadja az USA nagykövetét, mert az kormánya kritikus véleményét tartalmazó jegyzéket (diplomáciai démarche-ot) akar neki átadni. Amerika bírálja a sajtó- és a vallásszabadságot sértő magyar törvényeket, az alkotmányozás visszásságait, valamint felhívja a figyelmet arra, hogy a választási törvény, illetve a többi soron lévő sarkalatos jogszabály tartalma és elfogadásának módja kulcsfontosságú lesz Magyarország megítélésében.

Orbán szereti és ellenzékből vívott harcában tudatosan használta Amerikát. Szeret odautazni, szeret ott beszélni – és ha már ott van, az ottani magyarok szeretetében fürdeni. Kormányon viszont elutasít minden olyan körülményt, amely korlátozhatja abszolút hatalmát. Ha a fehér házi meghívónak a demokratikus alapelvek betartása az ára, inkább nem megy. Közben felerősödnek táborában és az őt támogató sajtóban az Amerika- és Nyugat-ellenes hangok, elhallgat Martonyi János, Németh Zsolt, Szájer József és a többi atlantista.

Ennek nem lesz jó vége. Bizonyos normákat jobb betartani, különben súlyos, elszigetelődésben, anyagi és morális kárban megmutatkozó következmények jönnek. Yogi Berrát idézve: „Mindig menj el mások temetésére, különben ők se fognak elmenni a tiédre”.