Ne szégyenkezzenek: a Dahaf Intézet eredményeit közlő New York Times szerint az izraeliek kétharmada gondolja úgy, hogy a palesztinokkal kötendő békének nincs esélye – soha. Az intézet kutatója, Mina Zemach szerint emberemlékezet óta nem volt ilyen mértékű a békekilátásokkal kapcsolatos szkepticizmus. Mindeközben az izraeliek 88 százaléka szerint jó az országban élni, bár 45 százalék aggódik Izrael, mint zsidó állam túléléséért.

A palesztin oldalon – a Palesztin Politika- és Közvélemény-kutató Központ felmérése alapján – pedig inkább a békés ellenállást tartják célravezetőnek az izraeli hadsereg ciszjordániai kivonulását illetően (amely ott elsődleges feltétel), nem a tárgyalásokat és nem is a fegyveres konfrontációt. Csupán 42,1 százalékuk véli úgy, hogy a következő öt évben létrejöhet egy Izrael mellett élő független palesztin állam. 58 százalékukban az a félelem él, hogy Izrael valódi célja, hogy kiterjessze felügyeletét a tengertől egészen a Jordán folyóig, és kiutasítsa onnan az arabokat.

A jogos félelem, illetve az értelmetlen paranoia, a frusztráció és a cinizmus olyan kritikus szintet ért el, amely teljesen lebénít bármilyen értelmes dialógust. Túl sok érdek és érzelem szövi már át az egész folyamatot ahhoz, hogy pusztán a két fél akaratáról beszéljünk (bár ez az akarat sem adott). A résztvevőknek óriási történelmi és vallási teher nyomja a vállát, évtizedes egzisztenciális félelem köti gúzsba őket, miközben a térségbeli szereplők szövetségeseket keresnek mindkét táborban, és megpróbálják a maguk érdekei szerint irányítani a folyamatokat. Mindeközben figyelni kell arra is, hogy eladható legyen a megállapodás (hiszen a palesztinoknak például elvileg ra­tifikálniuk kell az egyezményt), hogy mindenki elégedetten, presztízsvesztés nélkül jöhessen ki belőle, és természetesen senki sem akar az életével fizetni, amiért történelmi lépésre szánta el magát – ahogy Jichak Rabin, néhai izraeli kormányfő fizetett 1995-ben.

Iskoláskoromban a tolltartómban tartottam azt a fotót, amelyen 1993 szeptemberében Bill Clinton amerikai elnök középen állva tereli egymás felé az oslói keretmegállapodást éppen ünnepélyesen aláíró, vonakodva kezet fogó Rabint és Jasszer Arafat palesztin vezetőt. Már akkor is a hírek rabja voltam, és világos volt, hogy ennél izgalmasabb és előremutatóbb dolog aligha történhet a térségben. Aztán 1995-ben a képernyőre tapadva figyeltem a CNN közvetítését a Rabin meggyilkolása utáni pillanatokban.

Tizennyolc évvel az átmeneti állapotot rögzítő oslói megállapodás után mindenkinek megvan a véleménye arról, miért nem sikerült öt éven belül lezárni az akkor nyitva hagyott kulcsfontosságú vitás kérdéseket, miért okozott a megállapodás csalódást mindkét fél számára. A narratívák egészen távol állnak egymástól, két párhuzamos világot tükröznek. Terjedelmi okok miatt csak pár példát hoznék.

Az izraeliek gyakran hivatkoznak arra, hogy 2000-ben a Camp David-i tárgyalásokon Ehud Barak, akkori kormányfő a lehető legnagylelkűbb ajánlatot tette Arafatnak, aki ezt elutasította. A palesztinok azzal védekeznek, hogy az ajánlat egyáltalán nem volt nagylelkű, hogy Clinton és Barak túl nagy nyomást gyakorolt Arafatra. Az agg palesztin vezető fegyveres felkelést indított – saját politikai túlélése érdekében is. Az emberáldozatokon túl a második intifáda talán legnagyobb vesztesége az, hogy végleg elszakította egymástól a hétköznapi izraelieket és palesztinokat, akik tíz éve már nem is igen találkoznak egymással.

A bizalom tulajdonképpen lehetetlenné vált. Az izraeli béketábornak betett Camp David, a palesztinokkal történő megbékélés egyre inkább utópisztikus. A másik oldalon megerősödött a tárgyalásos megoldást mindig is elvető Hamasz. Eközben Ehud Olmert izraeli kormányfő 2008-as javaslatára nem érkezett palesztin válasz: azóta ez az epizód is része a két fél nyilvános sárdobálásának.

Megtörtént a gázai kivonulás, amelyet Izrael óriási nemzeti traumaként élt meg: zsinagógákat romboltak le, temetőket költöztettek el. Azóta hivatkozási pont lett: lám, hiába hozunk áldozatokat, a palesztinoktól csak rakétákat, erőszakot kapunk cserébe. A mérsékelt palesztinok úgy kontráznak: ha Izrael koordinálta volna a 2005-ös kivonulást a palesztin hatósággal, akkor Abbasz és nem a Hamasz arathatta volna le a kivonulás politikai gyümölcseit. Felvetik, Ariel Saron izraeli kormányfő egyáltalán nem akarta megerősíteni Abbaszt, számára nem volt számottevő a különbség a palesztin mozgalmak között.

A számos neuralgikus pont közül manapság legtöbbször a ciszjordániai zsidó telepek kérdését emlegetik. Ezek lehetnek több tízezres városok, és lehetnek tucatnyi család által lakott lakókocsiparkok. Oslo óta nem épült új telep, de a meglévőket folyamatosan bővítik, és számos illegális telep is létrejött. 1993 óta a ciszjordániai telepes lakosság csaknem megháromszorozódott. Kelet­Jeruzsálemet Izrael annektálta, így ott bátran épít, alakítja át a városrészt. A sokszor hivatkozott clintoni paraméterek szerint a végső megállapodásnál az lesz az izraeli, ami zsidó, és az a palesztin, ami arab. Kelet­Jeruzsálemben kitapintható, hogy ennek a konfliktusnak alapvetően a terület a tétje: minden egyes utcáért, házért, kőért keserves küzdelem folyik. Látható ez máshol is: 2002-ben megindult a biztonsági fal, kerí­tés építése, ami a palesztin földekből lenyesve védi a zsidó területeket, igaz, az izraeli bíróság több esetben helyt adott a palesztin panaszosoknak, és módosították az útvonalat. Barack Obama amerikai elnök komoly (meglehet, végzetes) hibát követett el, amikor úgy követelte az izraeliektől a telepek építésének leállítását, hogy azt aztán semmilyen ígérettel, garanciával vagy szankcióval nem tudta megtámogatni.

A tárgyalások egy idő óta önmagukban forognak. Minden amerikai elnökkel, minden izraeli kormánnyal tulajdonképpen újra kell kezdeni a folyamatot. A Hamasz és Irán megerősödése megosztja az arab államokat. A 2002-es átfogó szaúdi békejavaslat (a teljes kivonulásért cserébe normalizálnák a kapcsolatokat Izraellel) ma már anakronisztikus. – Tizenkilenc éve folynak tárgyalások, de azóta sem tudni, merre tartanak – panaszkodott 2009-ben Szaeb Ere­kat palesztin főtárgyaló James Jones amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadónak. Új korszak közeledik: Abbaszékkal (az elnök 76 éves) távozik egy palesztin politikusgeneráció, amely után minden bizonnyal radikálisabb, cinikusabb társaság következik.

A kétállamos megoldás kizárólagossága (két független állam egymás mellett élése) már egyáltalán nem olyan egyértelmű. A palesztin vezetés szeptemberben az ENSZ-hez fordult, hogy tagságot, államiságot kérjen. A gesztus persze belülre is szól: Abbasznak fel kell vennie a versenyt a Hamasszal. Nem naivak a palesztin vezetők: tudják, hogy az ENSZ nem fogja megoldani az államiság kérdését, és tárgyalniuk kell Izraellel. De abban reménykednek, egy magasabb státusz birtokában több jogosítvánnyal felszerelkezve ülhetnek le a tárgyalóasztalhoz.

Izraelben eközben megnyugodva veszik tudomásul, hogy elmaradt a szeptemberre, a palesztin ENSZ-akció miatt beígért „diplomáciai cunami”. Diplomáciai elszigetelődésüket átmenetinek tekintik: az észak-afrikai forradalmak okozta biztonsági kockázat nemcsak nekik, hanem a térségből látványosan hiányzó Európának és a Közel­Keleten gyengülő Egyesült Államoknak is gondja. Törökország új külpolitikáját szintén nem kizárólag Izrael-ellenes pálfordulásnak, hanem az egész nyugati világgal történő esetleges szakításnak, kritikusabb attitűdnek tudják be. Magabiztosan állítják, Izrael jelenleg az egyetlen biztos pont a Közel­Keleten, és mint ilyenre, az Egyesült Államoknak szüksége van rá.

Izrael biztonsági igényei a mérsékelt palesztinok számára is legitimek. Gondoljunk csak bele: ha létrejönne a palesztin állam, annak egyes szakaszai és a Földközi­tenger között csupán 12 kilométer széles lenne Izrael, ráadásul Ciszjordánia magasabban fekszik, onnan Izrael tökéletes célpontot nyújt. Kérdés, kitől fogadna el Izrael garanciákat a biztonságára. Egyelőre úgy tűnik, senkitől.

Ez a történet tragédia, hiszen az ügy megoldatlansága a XX. század egyik legnagyobb sikertörténetén, Izrael felemelkedésén ejt foltot, miközben az arab testvéreik által gyakran magukra hagyott palesztinok megalázva érzik magukat évtizedek óta, és erre próbálnak meg így­úgy reagálni. Szaeb Erekat palesztin főtárgyaló egy 2008-ban Cipi Livni izraeli külügyminiszterrel folytatott megbeszélésen így sóhajtott fel: Akárki lesz képes a konfliktus megoldása érdekében megállapodásra jutni, az lesz Jézus Krisztus óta a térség legfontosabb személyisége! Rendkívül bátor emberek és messiások kerestetnek. De meglehet, az ő elszántságuk is hiábavaló lenne.

A palesztinok többsége a békés ellenállást tartja célravezetőnek, nem a fegyveres konfrontációt