A hivatalosan 2009-ben megalakult szerveződést az európai országok amerikai nagykövetei „kifinomult, de határozott ellenlépésnek”, „Oroszország megbüntetésének” nevezik a 2008-as grúz–orosz fegyveres konfliktus után. A Kreml azonban eddig is büntetésként tekintett a Keleti partnerségre, ahogyan korábban a NATO bővítésére is.

Igaz, az orosz vezetésnek egyelőre nem kell túlzottan aggódnia a térség miatt. A Viktor Janukovics vezette Ukrajna ismét Moszkva felé közelít, lényegében lemondott a NATO-hoz való csatlakozás távlati céljáról. (Eközben az EU-tagság deklarált céljuk.) Fehéroroszország Alekszandr Lukasenko elnökletével az EU szemében ugyanúgy a kontinens „utolsó diktatúrája”, mint akkor volt. Azóta Lukasenko újabb, az EU szerint szabálytalan elnökválasztáson erősítette meg hatalmát. Az orosz támogatással kvázi államként létező Dnyeszteren túli területek helyzetét rendezni lassan 20 éve képtelen Moldova belpolitikailag megosztott a Moszkvához fűződő viszonyt illetően; a földgáz- és kőolajkészletei révén nagyobb mozgástérrel bíró Azerbajdzsán éppúgy lavírozik Oroszország és az EU között, mint korábban. Grúzia ugyanolyan EU- és NATO-párti, mint volt a KP ötlete előtt – viszont azóta rövid és eredménytelen háborút indított a hivatalosan részét képező, ám Moszkva révén önálló életet élő Dél-Oszétiáért és Abháziáért. (Ezeket Oroszország fegyveresen védte meg, majd függetlennek ismerte el.) Örményország pedig éppúgy Moszkvára szorul, mint az elmúlt évtized során.

A KP esetlegességét mutatja, hogy megjelölt feladatai között van az energetikai biztonság erősítése is, amit azonban a gyakorlatban az EU – az ukrán–orosz és belarusz–oroszgázárviták miatt – inkább közvetlenül Oroszországgal együttműködve kíván megoldani, megkerülve a két országot.

„Moszkva nem becsüli nagyra a lágy hatalom (soft power) hatékonyságát” – jegyzi meg a stockholmi amerikai nagykövet egyik, Washingtonnak küldött táviratában. Ám az orosz fenntartások a KP-vel szemben ennek az ellenkezőjét igazolják, ahogyan az is: Moszkva egyre több „lágy hatalmat” jelentő szerveződés kialakítását szorgalmazza egykori tagállamaival. Tavaly létrejött a belarusz–kazah–orosz vámunió, amelyhez talán Ukrajna is csatlakozik. Igaz, ennek a kohéziós ereje – akár a papíron létező egységes gazdasági térségé, az orosz–belarusz államszövetségé és a kollektív biztonsági szerződésé – éppoly viszonylagos, mint az KP-é. Közvetett hasznuk egyelőre mindkét részről azonos: az adott térség vezetői fórumot kapnak arra, hogy megbeszéljék ügyes-bajos dolgaikat – hol Brüsszel, hol Moszkva vigyázó szeme előtt.