Aczél Endre: Rosáltak
A partinak már vége is volt. A nézőközönség – az Egyesült Oroszország névre hallgató állampárt kongresszusa – úgy tett, mintha valami nagyon eredeti, nagyon meglepő történt volna a szeme előtt, s ennek megfelelően fölállva tapsolt, éljenzett, hajszálra úgy, ahogyan azt a sztálini korszak kongresszusi forgatókönyveiben megírták. („Burnije aplagyiszmenti. Vsze sztajat.” – Viharos taps. Mindenki feláll.)
Mi tagadás, ez elég ócska színjáték volt. Medvegyev, pillanatnyilag még elnök, de 2012 tavaszától megint miniszterelnök, amiképp Putyin korábbi elnöksége idején is volt, később őszintén elismerte, hogy a „rosálást” ők ketten még régen eldöntötték egymás között. Megállapodtak, hogy a kongresszuson a párt és a maga nevében ő fogja javasolni Putyint elnöknek, egyszersmind bejelenti, hogy reformeri munkáját ismét a kormány élén kívánja folytatni. Pontosan úgy, ahogyan 2008-ig Putyin keze alatt.
Minthogy Oroszországban semmi néven nevezendő politikai versengés nincsen, Putyin és az ő Sancho Panzája (Medvegyev) dupla helycseréje a fennálló, tényleges erőviszonyokon semmit sem változtat(ott). Oroszországot immár bő tíz éve Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin irányítja, hívják őt bár elnöknek vagy miniszterelnöknek. Ezzel pedig nemhogy az állampárt tagjai és küldöttei, hanem az „orosz emberek” is mindig tisztában voltak. Olyannyira, hogy Medvegyevet – akinek azért még van egy fél éve az elnöki tisztben – voltaképp soha nem is tekintették igazi vezetőnek.
A létbiztonság, a birodalmi álom, az „eurázsiai energia-szuperhatalom” megtestesítője az ő szemükben szünet nélkül az az ember volt, akinek sportos megjelenését, izmos, szőrös felsőtestét – hála a közmédiának – még „második emberként” is sokkal többet látták, mint Medvegyev elegáns öltönyeit, a lényéből sugárzó „nemzetidegen” libera lizmust.
Nyugtázzuk itt: soha hamisabb látszat nem létezett a világpolitikában, mint hogy a Putyin–Medvegyev-tandemet belső ellentétek feszítik. Mindig Putyin diktált, és régi pétervári szolgája csak annyiban élt elnöki hatalmával, amennyire ezt ő akarta vagy engedte. Egyetlenegy esetet leszámítva – amikor is a Líbia elleni NATO-támadáskor Putyin keresztes hadjáratot emlegetett, és a jó modorra érzékenyebb Medvegyev gyorsan helyesbített – kettejük között még verbális nézeteltérés se akadt. És ami az iménti példát illeti: Putyin azért engedett szabad folyást a dühének, mert tudta, hogy Kadhafi bukásával Oroszország hatalmas hadi megrendelésektől esett el; Medvegyev meg azt tudta, hogy a csalódást egy világhatalmi szerepre pályázó országnak egyszerűen nem illik nyilvánosan megvallania.
Ennyi. Ez csip-csup apróság ahhoz képest, hogy Medvegyev még időben módosíttatta a dumával az orosz alkotmányt: ilyenformán Putyint 2012márciusábanmár nem négy, hanem hat évre fogják elnöknek megválasztani, és a tandem 2018-ig egyben marad.
A végén csak egy apró, a levesbe hullott szőrről emlékezhetek meg: az, hogy Medvegyev fél évvel mandátumának lejárta előtt vált meg de facto elnöki megbízatásától. Voltaképp annyit jelent, hogy „béna kacsává” nyilvánította önmagát. Holnaptól nem számít, hogy elnökként mit mond, mit tesz. Most már formálisan se lesz több, mint Putyin „orosz hangja”; magyar párhuzammal élve Orbán Schmittje lesz, ennek megfelelő reputációval.
