A múlt század hatvanas éveinek Amerikájában a rasszizmus elleni küzdelem a feketék számára már létkérdés volt. Martin Luther King, a mozgalom karizmatikus vezetője mindenhol jelen volt, lelkesítő beszédeket tartott és radikális, de békés megoldást követelt a hatalomtól, amely bénultan figyelte a feketék felszabadítási törekvéseit. 1963-ra a mozgalom országos méretet öltött. Érthető tehát, hogy 1967-ben a Találd ki, ki jön ma vacsorára című alkotás sokkolta a mozinézőket: Sidney Poitier filmjében megtörtént az addig lehetetlen: egy fekete férfi és egy fehér nő románca pozitívan végződött.

Poitier-t már korábban Oscar-díjjal jutalmazták a szintén határokat feszegető 1958-as A megbilincseltek című drámáért (rendező: Stanley Kramer). Ebben Tony Curtisszel egy munkatábor foglyai. Curtis eleinte megveti a feketét bőrszíne miatt, később azonban a menekülés lehetőségét is feláldozza barátjáért.

Több mint negyven éve ennek komoly üzenete volt, ma már az Egyesült Államoknak színes bőrű elnöke van. Ma már mindegy, hogy a rendőrnyomozó Mel Gibson vagy Denzel Washington, lehet választani. Persze nem volt ez mindig így.

A feketék a filmekben Sidney Poitier áttöréséig cipőt pucoltak, az 1930-as években az indiánokat dohánnyal és alkohollal fizették, hogy eljátsszák a civilizálatlan vadembert, a latinok pedig a hetvenes évekig alig-alig jelentek meg a vásznon, később is sokáig csak a műveletlen, sötét, szolga-, esetleg a latin szerető figurát hozhatták.

1970-ben jött a bumm, Poitier és a vele szinte egy időben futó Bill Cosby (aki feketéknek szóló show-t készített) nem voltak többé egyedül. Elkészült a Shaft, amiben a magánnyomozó fekete és menő, 1980-ban pedig jött Eddie Murphy a 48 órával és a Beverly Hills-i zsaruval. Mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Will Smith, Morgan Freeman és Jamie Foxx pedig már a következő, máig is tartó éra tagjai.

Hosszú volt az út Obama elnökségéig is. A hollywoodi filmipar ezt az utat méterről méterre követte, sőt időnként előre is szaladt, amivel óriási vitákat és indulatokat váltott ki. A sztereotípiák gyakran visszatértek. A végén természetesen – ahogyan egy amerikai filmhez illik – jött a happy end, ma már nem kérdés, hogy hány fehér és hány színes bőrű színész játszik egy filmben. Egyetlen kérdés van: az illető tehetséges-e, vagy sem.

Az utóbbi 73 évben Hollywood összesen hét aranyszobrocskát osztott ki fekete kollégáinak. Denzel Washington és Halle Berry a legjobb főszereplőért járót vihették haza 2001-ben, mellettük JamieFoxx, Jennifer Hudson, Forrest Whitaker és Mo’Nique teljesítményét is elismerte az Akadémia.

Egy korábbi korszak kedvelt westernfilmjeiben az üzenet még inkább egyértelmű volt: a fehér ember elveszi a nála alacsonyabb rendűnek tekintett indián földjét. A konfliktusok azzal végződnek, hogy a fehérek legyilkolják az indiánokat, akiknek még a szemüket is kilövik. Az amerikai őslakosok hiedelme szerint ez azt jelentette: nem léphet be a mennyországba. Az 1960-as évek végétől már jött a jó fehér ember, aki az indiánok barátja és miután melléjük áll, győz az igazság (az már mellékes, hogy az indiánok a földjeiket így is elvesztették). 1970-ben kapott először amerikai indián származású színész Oscart: Chief Dan George a Kis nagy emberben nyújtott alakításáért részesült a legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerésben. Az indiánokról kialakult sztereotípiákkal Kevin Costner számolt le az 1990-ben forgatott Farkasokkal táncoló eposszal. Később jött a Füstjelek és ezzel új lendületet kapott a műfaj. Miért? Mert végre valaki rájött, hogy a rossz sztereotípiák helyett Amerika indián gyökereit kell kutatni és legfőképpen elfogadtatni. Kevin Costnert sokan istenítették, sokan szidták, de az új szándékot mindenki egyértelműen elfogadta. Már csak azért is, mert az egész kontinens most kezdi felfedezni az indián múlt gazdagságát. Úgy tűnik, rájöttek, hogy ebben a múltban nemcsak emberáldozatok voltak, hanem komoly kulturális értékek, hagyományok, volt benne csillagászat és művészet is. Arról nem beszélve, hogy a mi Európánk sem csak a reneszánszról híres. Vagyis egy zavaros világban ők is a múltbéli gyökereiket kutatják, hogy abból tanuljanak valamit a jelen és a jövő számára. A film kitűnő eszköz arra, hogy mindezt széles körben ismertté tegye.

Az elfogadtatási hajrában a színes bőrűeket követték a latinok. A néma westernfilmek voltak az elsők, amelyben latin karakter szerepelt. Lusta, agresszív, mexikói bandita volt a kiosztott szerep. Pontosan emiatt az 1920-as években a mexikói kormány bojkottálta a hollywoodi filmeket.

Az első latin Oscar-díjas a Puerto Rico-i José Ferrer volt az 1950-es Cyrano de Bergeracban nyújtott alakításáért. A legtöbb Oscart, szám szerint kettőt eddig a mexikói születésű Anthony Quinn szerezte meg, mellékszereplő kategóriában.

Az előítéletektől mentes, tiszta film elég későn érkezett. Az 1995-ös Mi família egy bevándorló család életét követi végig három generáción át. Ma Antonio Banderas, Javier Bardem, Jennifer Lopez (aki nem mellesleg popsztárként kezdte, mára pedig már számos filmsiker és egy American Idol-zsűri szék is az övé), Penélope Cruz, neve elég a hollywoodi sikerhez.  A sztárok egy része ugyan Spanyolországból jön, Pedro Almódovar szárnyai alól, ennek azonban nincs jelentősége. A lényeg: az USA-ban egyre nő a latinok lélekszáma, nélkülük már választást sem lehet nyerni, miközben az illegális spanyol ajkú bevándorlók komoly társadalmi-szociális gondot jelentenek. A konfliktus egyik megoldása a jó film, amelytől dobog a latin szív, belül megszólal az „itt minden lehetséges, hisz ekkora sztárjaink vannak”. Nem mellesleg egy felmérésből az is kiderült: a filmbevételek nagy részét képezik a családostul rendszeresen moziba járó közösség tagjai. A nem latinok pedig nem ijednek meg Samuel Huntington történészprofesszor fenyegető próféciájától, aki a spanyolul beszélő, katolikus, latin USA rémképével ijesztget, hanem inkább elfogadják, hogy a nagy olvasztótégelyben ők is elférnek.

A sokszínűség filmbeli ábrázolása csak divat, esetleg művészi szándék kifejezése? Vagy komoly szociális-politikai tartalmat is hordoznak a filmgyárak produkciói, választásai? Visszatekintve a 2010-es Oscar-díjátadó jelöltjeire észrevehetjük a váltást. A melegek, a sikert hajhászó, önképzavaros fiatal balerina és a beszédhibás király, mind-mind olyan témák, amelyek a másságot különböző szempontokból boncolgatják.

Ma már elenyészőek az amerikai filmgyártásban az etnikai kérdéseket feszegető filmek. A kisebbségek helyzete ugyan nem oldódott meg, a rasszizmus sem tűnt el, de a közbeszédben és általában a kisebbségek elfogadásában sok minden megváltozott. Hollywood ebben nagyon fontos szerepet játszott. Mert a film, a tévé hatalom. De a happy endre még nem garancia. Arra azért még várni kell.

Az áttörés egyik mérföldköve, az 1958-as A megbilincseltek