Mindhiába próbálkozott azonban – az egyiptomiak közölték, nem találják az ország vezetőjét. „Bibi” ekkor Barack Obamától kért segítséget. Az amerikai elnöknek már felvették a telefont Kairóban.

Izrael elszigetelődik, ez a múlt héten kézzelfoghatóvá vált: az izraeli nagykövetnek el kellett hagynia Ankarát, miután Törökország kiutasította, Kairóból pedig menekülniük kellett a zsidó diplomatáknak. Két stratégiai szövetségessel bizonytalanodott el súlyosan a viszony, ami Izraelben felerősítette az amúgy is intenzív egzisztenciális félelmeket. Pedig az elszigeteltség csak jövő héten érheti el csúcspontját: a világ nemzetei akkor szavaznak az ENSZ-ben a palesztin államiságról.

Netanjahut gúzsba köti, hogy nem mer szembemenni szélsőséges koalíciós partnerével, Avigdor Lieberman külügyminiszterrel, aki állítólag inkább tölti az idejét szülőhelyén, Moldovában és Fehéoroszországban, mint az irodájában. Az izraeli sajtó szerint a kormányfő azért nem ment bele a flotillaügyben amerikai részvétellel Genfben kidolgozott kompromisszumba, mert attól tartott, Lieberman bedobja a törülközőt, és borul a kormány. Cserébe Lieberman bizarr megoldási javaslattal rukkolt elő: Izrael fegyvereket juttathatna az Egyesült Államok és az Európai Unió által terrorszervezetnek tekintett kurd szeparatistáknak a NATO-tag törökökkel szemben. Tény, hogy Erdogan ottomán stílusú politizálása nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy összeakaszkodjon Izraellel. Utóbbi viszont nem nehezíti meg a dolgát.

Egyiptommal kapcsolatban egyelőre megkerülhetetlen tény: az ország irányításában nő a civil kontroll, és a lakosságnak nem Izrael a kedvenc országa. Ugyanakkor nem akarnak háborút a zsidó szomszéddal. A pénteki követségi incidens inkább arról szólt, hogyan használják a tábornokok a jól bevált arab receptet arra az esetre, ha a nép gyorsabb reformokat követel: jobb, ha inkább az izraelieken vezetik le a feszültséget.

Mint mindenkit, Izraelt is váratlanul érte az arab forradalom és a térség viszonyainak átrendeződése. Az ország a fejleményeket eddig kizárólag saját biztonsági igényein keresztül volt hajlandó értelmezni, ennek megfelelően az arab tavaszt fenyegetésként éli meg. Izrael úgy értékeli, a diktátorok bukását egy, az egyeduralkodóknál is sötétebb erő, az iszlám radikalizmus követi. Bekerítve érzi magát, és úgy is viselkedik: vagdalkozik.

Az önmagát felemésztő politika helyett Netanjahu kipróbálhatna valami mást is: leülni a tárgyalóasztalhoz és békét kötni a palesztinokkal úgy, hogy azt az összes arab állam is elfogadja és elismerje. Nem lehet a végletekig a térségben (is) meggyengült Washingtonra számítani, ha valamit el kell intézni. Mondjuk egy telefont.

Netanjahu izraeli miniszterelnök (jobbra) Barak védelmi miniszterrel (balra) – szeptember 11-én, a kormányülés előtt