Nem menekülhetnek 9/11 árvái
„A suliban ebédeltem. Behívtak az iskolai tanácsadó irodájába, aki rögtön odanyújtotta a papír zsebkendős dobozt. Emlékszem is, hogy arra gondoltam: miért adja ezt oda? A papám jól van. Nem értem. A papám igenis jól van.” Bridget Fisher sosem felejti a keddi napot, amelyen elvesztette a Világkereskedelmi Központban biztonsági szakértőként dolgozó apját.
John Fisher még a terrortámadás előtt távozott az épületből, de visszasietett, amikor meghallotta a robbanást. Az irányítóközpontból segítette az evakuálást. Éppen akkor érkezett oda, amikor a második eltérített repülőgép becsapódott a másik felhőkarcolóba, a fedélzeten Victor Saracini pilótával. A tízéves Brielle Saraciniért az anyja ment az iskolába. „Félrevont, és azt mondta: a papa megsebesült. Ja jó, válaszoltam, és nem sejtettem semmit, mire közölte: nagyon súlyosan megsebesült, nem hiszem, hogy valaha is újra látjuk őt” – idézte fel Brielle a CBS News tévécsatorna műsorában.
Victor Saracinit a két lánya, John Fishert a hét gyereke gyászolja. Szeptember 11. gyermekei ők. Róluk ritkán esik szó a híradásokban, pedig a New York-i merényletekben körülbelül háromezer kiskorú vesztette el a hozzátartozóit. S noha azóta már tíz év eltelt, a rettenet pillanataitól nehéz szabadulni. Zach Zion – akinek az apja, Chuck a World Trade Center 104. emeletén, egy pénzügyi cégnél dolgozott – úgy fogalmazott: „Olyan, mintha nemrég történt volna. Hiába van a múltadban eltemetve, annyiszor kell újra és újra megnézni: ahányszor csak kinyitsz egy újságot, vagy bekapcsolod a tévét. Valami mindig emlékeztet rá.”
Brielle és Bridget egy nyári táborban ismerkedtek meg, amelyet a Tuesday’s Children (Kedd Gyermekei) nevű amerikai jótékonysági szervezet rendezett. Minden évben táborok, utazások és találkozók sokaságán próbálnak segítséget nyújtani a veszteségek feldolgozásához, a továbblépéshez. „Jó néhány gyerek csak most nyílik meg, és kezd el beszélni a szülei elvesztéséről” – mondta a The Times című napilapban Terry Sears, a Tuesday’s Children igazgatója, hét évvel a terrorakciók után. A méltóság volt az idei nyári tábor fő témája: hogyan vették el a terroristák, és hogyan lehet visszaszerezni? Noha a merényletek tízéves évfordulójáról nem sok szó esett, annál többet beszéltek Oszama bin Laden májusi megöléséről. Akadt, aki örült neki,mások szerint viszont az al-Kaida-vezér halála semmit sem old meg.
De nemcsak a méltóságot vették el az áldozatok rokonaitól. Brielle Saracini például úgy érzi, hogy már nem tudja tisztán felidézni az apja arcát. „A hangjára emlékszem, mert még mindig ott van a hangpostáján. »Helló, itt Victor, mihelyst tudom, visszahívom.« Néha bánt, hogy nem fog visszahívni, de évekbe telt, mire megértettem ezt.”
Feldolgozni a hozzátartozók halálát azért is nehéz, mert nem autóbalesetben vagy súlyos betegségben vesztették életüket, hanem az egész világ szeme láttára –a világ legnagyobb nyilvánosságot kapott, azóta is milliószor visszajátszott merényletében. A jótékonysági szervezetek által felkarolt gyermekek azonnal szót értenek egymással, az érzéseiket nem kell magyarázniuk. Jason Vadhan, akinek a nagymamája utazott az egyik eltérített repülőn, egy nyári tábor után – a The DailyMail beszámolója szerint – azt mondta: „Úgy jöttem ide, hogy nem ismertem senkit. Aztán odamentem egy sráchoz, akivel három nappal korábban találkoztam, megöleltem, és sírtam.”
A legkülönfélébb érzelmek kavarognak szeptember 11. gyermekeiben. „9/11 után mindenkit gyűlöltem magam körül. Annyira dühös voltam. Aztán ez a gyűlölet halványulni kezdett” – emlékezett vissza a CBS riportjában Erik Abrahamson, akinek az apja, William halt meg a terrortámadásban.
Aligha meglepő, hogy a pszichiátriai problémák aránya megkétszereződött a merényletben valamelyik rokonukat elvesztett gyermekeknél. Erre a következtetésre a New York Presbyterian Hospital/ Weill Cornell Medical Center kutatói jutottak; a vizsgálatukba bevontak átlagéletkora kilenc év volt. Több mint a felüknél szorongásos zavart mutattak ki, egyharmaduknál poszttraumás stresszt, és gyakorinak bizonyult a szeparációs szorongásos zavar vagy a súlyos depresszív zavar is. „Annyira hirtelen és pusztító módon érte veszteség ezeket a gyerekeket. Azt gondoljuk, hogy a gyász jellege a veszteség típusától is függ, attól például, hogy hosszú betegség után vagy hirtelen, az áldozat saját hibáján kívül következik-e be” – számolt be az eredményekről Cynthia Pfeffer pszichiáter, a kutatás vezetője.
A gyógyuláshoz hosszú út vezet, amelyen fontos állomás lehet mások segítése. „Ahogy ezek a gyerekek felnőnek, rájönnek, hogy mennyit segítettek nekik. Itt az ideje, hogy valamennyit visszaadjanak ebből” – vélte egy interjúban Carmine Calzonetti, a Tuesday’s Children munkatársa. Így történt, hogy a Kedd Gyermekei közül többen részt vettek egy iskola felépítésében Costa Ricán, vagy a Katrina hurrikán áldozatait támogatták New Orleansban.
A közös tragédia nemcsak a tíz évvel ezelőtti, amerikai terrorakciók elszenvedőit köti össze. A nyári táborokba – az utóbbi esztendőkben – fiatalokat hívnak meg más országokból is (Nagy-Britannia, Spanyolország, Libéria, Izrael, Oroszország, Srí Lanka). Két palesztin lány, Fadwa és Farah Sarrawi apját egy izraeli–palesztin öszszetűzésben ölték meg. „Ebben a táborban ugyanaz a fájdalmunk, ugyanaz a küzdelmünk.Megosztjuk egymással a tapasztalatunkat és a bánatunkat” – összegezte Fadwa. Az érzelmek ilyenkor a nyelvi akadályokat is legyőzik. Caitin Leavey, akinek az apja tűzoltóként veszett oda a New York-i ikertornyoknál, azt mesélte: „Az egyik barátom nem beszél angolul, mégis tudunk kommunikálni és tartós barátságot kialakítani. Elképesztő dolog ez.”
A londoni 7/7 bombamerényletekben (2005. július 7-én) halt meg Martin Hart apja. A Tuesday’s Children táborában találkozott először olyan gyerekekkel, akiktől a terrorizmus ragadta el a szüleit. „Sokat segített látni, hogy nem vagyok egyedül” – erősítette meg. Döbbenten hallgatta egymás történetét két tizenkilenc éves fiú: az amerikai C. J. Quackenbush apját New Yorkban, a libériai George Tarr apját és anyját az afrikai országban gyilkolták meg. A New York Daily Newsban C. J. ezt így elevenítette fel: „George elmesélte, hogyan vesztette el a szüleit Libériában, el sem tudtam képzelni ilyet. És én is akkor beszéltem először a papámról. Utána öszszehaverkodtunk.”
Tíz év telt el a Világkereskedelmi Központ lerombolása óta: a szeptember 11. gyermekeit támogató szervezeteknek ez egyszerre jó és rossz hír. Rossz, mert az idő múlásával apad az együttérzés és – ennek következtében – a programok finanszírozása is. És jó, mert a kerek évfordulón többen hajlandók ismét a zsebükbe nyúlni. A szakemberek arról próbálják meggyőzni az adományozókat, hogy 9/11 már a múlt része, de sok száz gyerek életében kitörölhetetlen nyomot hagyott.
Sok sebet is feltépnek a megemlékezések. Amy Gardner (az ő apja szintén tűzoltó volt) azt mondta: „Még ha vacsorázol vagy tévét nézel is, és közben nyugodtan beszélgetsz, hirtelen meglátod szeptember 11. képeit. Szinte mindenütt ott vannak, nem menekülhetsz előlük.”
