Ekkor úgy látszott, hogy a szervezetet alapító és vezető Julian Assange-nak a nyilvánosságért folytatott harca indokolható, és a megfelelő modellt is megtalálta a publikáláshoz. Az iraki és az afganisztáni iratoknál még csikorgott a gépezet: először túl sok olyan forrás neve maradt az iratokban, akiket ez veszélybe sodorhatott. Másodszorra pedig az erre írt szoftver túl sok szót tüntetett el, és értékelhetetlenné váltak az anyagok.

A legnagyobb dobásra, a diplomáciai táviratok publikálására azonban már készen állt a rendszer: öt nagy lap, az amerikai The New York Times, a brit Guardian, a német Der Speigel, a spanyol El País és a francia Le Monde újságírói hónapokon át olvasták a táviratokat, feldolgozták és értelmezték azokat. Mindenki jól járt: Assange helyett az újságírók elvégezték a szerkesztés munkáját, a táviratok pedig megkapták az általa áhított publicitást. Valljuk be: a negyedmillió táviratból csak néhány tartalmaz szenzációt, ezért szükség volt a válogatásra és értelmezésre.

A modell azonban olyannyira működőképesnek tűnt, hogy amikor a WikiLeaksen belül konfliktusok támadtak, és a szervezetet kezdte felemészteni az irdatlan adatcsomag, amelyet egykor Bradley Manning hírszerző őrvezető töltött le egy iraki táborban, új kiszivárogtató oldalak létesültek, hogy betöltsék az űrt. Sokan már az internet által hozott új információs korszakról beszéltek. Nem alaptalanul: az arab tavaszt elindító tunéziai forradalomban például szerepe volt annak, hogy a WikiLeaks-táviratokból kiderült: az amerikaiak szerint is korrupt a diktátor, Ben Ali, aki egyébként hivatalosan szövetségesük volt.

Ám az elmúlt két hétben kártyavárként omlott össze Assange világa. A profi hackerként számon tartott ausztrál alapvető hibákat vétett az adatcsomag kezelésében – többek közt olyan titkosított fájl letöltésére biztatta követőit, amelynek kulcsa ott volt a Guardian Wiki-Leaksről kiadott könyvében. Igaz, hogy hét hónapig tartott, amíg valaki erre rájött, de innen már nem volt visszaút. Az árulással és intrikával színesített történet oda vezetett, hogy nem Assange szervezete volt az első, amely publikálta a táviratok nagy részét, és csütörtökre már csak annak a lapnak nem voltak meg az iratok, amelyik nem akarta.

Assange nem tehetett mást: egy nappal később ő is mindent publikált. Szerkesztetlenül, az informátorok nevével együtt, veszélybe sodorva azokat is, akik hazájuk érdekében beszéltek az amerikai diplomatákkal. Kiderült, hogy minden ellenkező állítása ellenére Assange-nál nem voltak biztonságban a titkok. Hogy ez csak a WikiLeaks végét jelenti-e, vagy a kiszivárogtatásoknak is búcsút mondhatunk, nem tudni. Egy biztos: sok szaklap és blog már „Bye-bye, Julian” főcímmel búcsúzik az ausztráltól.