Dessewffy Tibor: Kína-szindróma
Remélhet-e ennél többet egy magyar „agytröszt”? Akár elégedetten hátra is dőlhetnénk – ha ezt mégsem tesszük, annak okait az alábbiakban öt pontban igyekszem összefoglalni.
1. ...mint jelenség
Ha Kína megértésére teszünk kísérletet, akkor helyesen tesszük, ha a téma monumentalitása iránti tisztelettel közelítünk a vizsgálat tárgyához. Kína másfél milliárd lakosával, ötezer éves kultúrájával, több mint húsz éve tíz százalék feletti növekedésével mára a világgazdaságban és a geopolitikában is önálló pólusképző szereplővé vált. Érdemes észben tartani a tao igazságát: nem a cél számít, hanem az út. És ez az út nagyon hosszú: a társadalmi emlékezet meghatározó élménye, hogy emberek tízmilliói haltak éhen és százmilliók éheztek Kínában alig ötven éve – ehhez képest tényleg lélegzetelállító a fejlődés. Persze a hatalmas Kínának gondjai is hatalmasak: a környezetszennyezéstől a korrupcióig, az emberi jogoktól a demográfiai, szociális kihívásokig rendkívüli problémákkal szembesül az ázsiai ország.
A globalizált világban valamennyiünk érdeke, hogy Kína megbirkózzon ezekkel a feladatokkal, mert ha ma egy rosszindulatú pillangó meglebbenti a szárnyát Sanghajban –mondjuk kipukkasztva az ottani ingatlanlufit – az épp úgy beláthatatlan következményekkel járna, mint egy amerikai turbulencia. Kína – és India – felemelkedése ma a világot alakító két nagy megatrend közül az egyik.Ha ez így van, és Kínamegkerülhetetlen, akkor valóban nemzeti érdek a kapcsolatok erősítése. Nagy érdeme Medgyessy Péternek, hogy ezt elkezdte, Gyurcsánynak, Bajnainak, hogy folytatták és Orbán Viktor is helyesen teszi, hogy szakítva első kormányának téves és káros irányvonalával, változtat Kínához fűződő viszonyán. Esetében a baj inkább az átgondolt koncepció hiányából és a leegyszerűsítő megközelítésből és a hirtelen irányváltásból fakad.
2. ...mint üzleti partner
Ezzel kapcsolatban két kép él a közgondolkodásban: egyrészt sokáig meghatározó volt a bóvlit termelő, hamisítvánnyal csencselő megbízhatatlan ázsiai képe, akitől, ha cipőt vesz az ember, mire hazaér, a lábán elszakad. Mostanában a kormányzati retorikában mintha a másik véglet erősödne meg: gazdasági bajainkra általános gyógyírként jelenik meg Kína. „Pénzért oda kell menni, ahol van” tartja a mondás, és Peking valutatartaléka, felhalmozása valóban óriási. Kínai funkcionáriusok ebben az álomban már-már úgy jelennek meg, mint az amerikai nagybácsik a ’60-as évek folklórjában. Márpedig Kína nem „amerikai nagybácsi”, ha befektet, állampapírt vesz, beruház, akkor azt szigorú üzleti feltételek és stratégiai megfontolások mellett teszi.
Nem kell mindjárt azon lelkendezni, hogy Kína beszáll mondjuk a magyar államadósság finanszírozásába – érdemes mellétenni az egyenlet másik elemét, hogy ezt milyen feltételek mellett, milyen ellentételezések árán teszi. Nincs ingyenebéd – rizsből sem. Igaz, hogy a kínai kultúrában nagyobb a hatalom tisztelete, mint Nyugaton. Ezért fontosabbak is az államközi kapcsolatok, mint mondjuk magyar–holland relációban. De ebből nem következik, hogy az állami kapcsolatokat automatikusan lehet gazdasági, üzleti sikerre konvertálni.
A kínai gazdasági szereplők szinte végtelen sokaságából csak nagyon gondos keresgéléssel lehet kiválasztani azokat, akik – az ottani „átmenet zűrzavaros két évtizede után” – készen állnak és képesek komoly kooperációra. Ehhez nélkülözhetetlenek a személyes kapcsolatok. (Mellékesen: érthetetlen – ha már a Kelet bűvöletébe kerültek a Fidesz vezetői –, hogy például Kína mellett egy másik, rakétaként emelkedő kommunista/kapitalista ország, Vietnam miért nincs a gazdasági diplomácia figyelmének fókuszában. Vietnamban ma az a meghökkentő és kedvesen abszurd helyzet állt ugyanis elő, hogy a politikai és a gazdasági elit jelentős része beszél magyarul – mivel hazánkban tanult. Ezt a kulturális, kapcsolati tőkét botorság veszni hagyni.)
Az erőforrások koncentrálása azért is fontos, mert Kína kegyeiért óriási verseny folyik a nyugati országok között. Olyan verseny, amely segíthet jobban megérteni a „Nyugat alkonya” tézis érvényességét is. Kína látszólag Szun Ce több ezer éves taktikáját alkalmazza – amit a Római Birodalom jó ötszáz évvel később, mint az „oszd meg, és uralkodj” elveként ismertetett meg a nyugati világgal. De ha őszinték akarunk lenni, Kína valójában csak elfogad egy számára roppant előnyös helyzetet. Nevezetesen, hogy míg az EU GDP-je meghaladja Kínáét, a nemzetállamok nem az unió keretében, hanem egyenként tárgyalnak – így szükségszerűen egy aszimmetrikus helyzetet teremtve. Ebben aztán valóban megindul egy önfeladási verseny, ahol az tűnhet a siker zálogának, hogy mennyire adjuk fel a saját értékeinket – amit Peking valójában nem is vár el tőlünk. A tibeti menekültek elleni irracionális és túlkompenzáló fellépés után mondhatjuk: a tudatlanságból fakadó meghunyászkodásban sikerült Európa éllovasai közé kerülnünk.
3. ...mint civilizáció
Kínát, ezt a soknyelvű és soknemzetiségű, földrajzilag és kulturálisan tagolt országot a civilizáció és nem a nemzet fogalma tarja egyben – miként ezt Martin Jaques remek könyvében kifejti. Szemben a Nyugattal, ahol a nemzetállamok teremtették meg az adott nemzeti kultúrát, Kína Krisztus előtti időkbe nyúló, és azóta is folyamatos államisága a kínai civilizáció következménye. Ez teszi lehetővé az olyan nyugati gondolkodás számára meghökkentő megoldásokat is, mint a Hongkong és Makaó visszacsatolásánál alkalmazott „egy ország, két rendszer” szisztéma. Ez nemcsak szlogen, hanem a valóságban is működő berendezkedés, amelyet a civilizációs ernyő tesz lehetővé. Ez az ötezer éves civilizáció roppant gazdag. A lőpor, az iránytű és a nyomtatás sokszor emlegetett feltalálása mellett
Kínában már időszámításunk előtt is népszerű játék volt a cuju, amelyben két csapatra osztott játékosok egy bőrből készült labdát próbáltak a másik csapat kapujába juttatni – ahogy ezt John Woo Vörös szirt című pazar történelmi tablójában is láthatjuk. A nyugati történelemszemlélet számára nem könnyű elfogadni azt, hogy Kína nem felemelkedésként, hanem sokkal inkább visszatérésként éli meg a jelenlegi fejlődést. Ezt a civilizációt kellene megértve tisztelni, akárcsak az ebből fakadó gondolkodásmódot – ez hosszabb távon gyümölcsözőbb, mint a kínai vezetők előtti neofita hajbókolás.
4. ...mint modell
Általánosságban: mindenkitől lehet tanulni, senkit sem érdemes másolni. Pontosabban egyes szakpolitikai intézkedéseket lehet copy-pastelni, de éppen ezek megoldások sokszínű hatása mutatja meg, hogy mennyire erős az adott társadalmi közeg szerepe. A társadalmi-kulturális közeg sajátosságai még – hogy az elmúlt két évtized egy másik sikertörténetére utaljak –az egyébként hozzánk jóval közelebb álló skandináv modell követését sem teszik lehetővé.Hátmég Kínáét. Csak egyetlen példát hoznék a civilizációs szempontból központinak mondható értékek területéről. Mint ez közismert, a nemzet miniszterelnöke, Orbán Viktor szívesen rándul ki különböző társadalomtudományi területekre is, hogy meglátásaival gazdagítsa azokat. Lássuk hogyan is beszélt 2009-ben többek között a 300 forintos vizitdíjat semmissé nyilvánító (akkori szóhasználatban „szociális”) népszavazás után: „A magyar emberre az jellemző, hogy igyekszik maga boldogulni, ameddig csak lehet és csak ritkán hisz abban, hogy a közös cselekvés eredményre vezethet. Az összes vonatkozó nemzetközi kutatási eredmény azt mutatja, hogy az angolszászok után a magyar a legindividualistább nép egész Európában, és a világon is a negyedik-ötödik helyen állunk.” Nos, ezzel szemben Kína, a konfuciánus hagyományok miatt, a közösség elsődlegességét tartja megkérdőjelezhetetlen alapértéknek.
5. ...mint mimikri
Ám bármilyen izgalmas is, politikai értelemben nem kell túlbonyolítani a kínai civilizáció szövetének felfejtését. Orbán Viktor, miközben vélhetőleg nem idegenkedik az ázsiai kultúra autoriter jegyeitől, nem új fáklyavivőt keres. Vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy suttyomban az árnyékban sompolyoghasson. Orbán pusztán taktikai füstködnek használja Kínát, amikor modellként említi. Valójában –és ebben kétségkívül őszinte – „az ország átszervezésére” törekszik. És hát mi ezzel a baj? – kérdezhetnénk, hisz tényleg oly sok minden van, amit ebben a hazában meg kéne változtatni, s amire az előző kormány, többi között éppen ellenzéke miatt képtelen volt. Nem ezt jövendölte meg nevezetes cikkében Ungváry Rudolf, mármint hogy a jobboldal tudja csak végrehajtani a szükséges reformokat? Nem ezt látjuk most?
Hát nem. Két kifogás említhető a tézissel szemben. Az első a stílus: így nem lehet emberekkel, dolgozókkal, nyugdíjasokkal, magyarokkal, politikai ellenfelekkel, tétován figyelőkkel, csendben morgolódókkal beszélni, illetve többnyire nem beszélni. Ezzel az úrhatnám, arrogáns, terepjárótahó, a nyers erőt fetisizáló, felfuvalkodott gőggel, kirúgásokkal, koncepciós eljárásokkal, folyamatos hadviseléssel.
Ám még ennél is nagyobb baj, hogy Orbán Viktor megfutamodott. Arra a válságra vagy kihívásegyüttesre, ami a Nyugatot – valójában leginkább az Európai Uniót –éri, kétféle választ lehet adni. Vajon mi lehet Kína és India felemelkedése mellett a másik meghatározó megatrend, amiről idáig nem esett szó? Nos, szerintem ez az információs forradalom, amely amennyire elcsépelt és szörnyen hangzik mára, annyira valóságos. Nem egyszerűen technológiai fejlődést jelent, hanem a sikeres gazdasági-társadalmi modellek valódi mozgatója. Orbán ennek jelentőségét nem érti és nem hajlandó megtanulni. A nemzetközi termelési értéklánc alján jelöli ki Magyarország státuszát, ahol az olcsó és képzetlen munkaerővel belépve a túlélést célozhatjuk meg, létrehozva esetleg a futballklubok eltartására is képes magyar nagyburzsoáziát.
Orbán a reformjaival tehát nem csak a fájdalomokozás mértéke és módja a probléma, hanem az, hogy azok egy rossz irányba, a „kubikus Magyarország” irányába visznek. „Talicskából nem lesz iPad” –ahogy ezt a kiváló Örülünk Vincent blog írója is megfogalmazta. (Mellékszál: Csányi Sándor MLSZ-elnök bejelentette, hogy a következő nyolc évben 240 milliárd forint áramlik a magyar fociba. Amennyiben a labdarúgás fejlesztése a jövőben is enynyire arányos lesz a felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés leépítésével, akkor talán helyesebb lenne már most „segédmunka-alapú társadalomról” beszélni a hivatalos célokban.)
Az akasztófahumort félretéve, ez egy lehetséges társadalomfejlődési modell – valójában gyengeségünk elismerésének, a nemzetközi versenyre való alkalmatlanságunk bebetonozásának, a társadalmi egyenlőtlenségek radikális növelésének, a betokosodásnak a programja. Ennek alternatívája egy olyan modell, egy másik lehetséges út, ahol az oktatásba való beruházáson át, a tudás intenzív, kutatás-fejlesztésen és intellektuális tőkében gazdag, kreatív vállalkozások húzzák magukkal a gazdaságot a globális sikerek felé. Ezt az utat járta be Finnország és Dánia – és Kína is. Peking nem véletlenül kezeli prioritásként a tudásintenzív ágazatokat, már ma komoly eredményeket érve el a hírközlés, a géntechnológia és az alternatív energia területén. Ez a XXI. századi, az információs társadalom valóságában gyökerező válasz. Mindannyiunk számára szomorú, hogy Orbán Viktor és kifutófiúi számára ezzel szemben az ipari kor sötétebb korszaka az ideál.
