A kedden a boltokba került In My Time (Az én időmben) nyomban indulatokat váltott ki. A fanyalgó kritikusoknak elég volt ránézniük az amerikai politika Darth Vaderének is nevezett politikus visszaemlékezéseinek címlapjára, hogy a rosszullét kerülgesse őket. „Úgy néz ki, akárcsak egy főpincér a pokol előcsarnokában. Hány főre is lesz az asztal?”, vagy: „Grimaszt vág a Fehér Házban, mintha szándékosan el akarná ijeszteni a turistákat.” A hangvétel abból a szempontból korántsem meglepő, hogy az idén hetvenéves Cheney-t kevesen sírják vissza Amerikában. 13 százalékos „népszerűségi” indexszel köszönt elWashingtontól, és jéghideg stílusában kevés elnéznivalót találnak volt főnökéhez, a legalább kedélyes texasi George W. Bushhoz képest is.

A java persze a memoárkötet borítóján belül következik. Cheney az „aki egyetértett velem, az okos, aki meg nem, az viszont idióta” elvet követve osztja ki a 2000-es évek amerikai politikájának szerepeit, nem bánva meg semmit a Bush-időszak ellentmondásos döntései, a soha meg nem talált tömegpusztító fegyverek nyomán indított háború vagy éppen a guantánamói kemény vallatás kapcsán. Ugyanakkor felfedi: sokszor magányos harcosként küzdött ügyekért a Fehér Házban. Az például eddig is ismert volt, hogy Izrael 2007-ben – sikertelenül – egy szíriai atomreaktor bombázására akarta rávenni az Egyesült Államokat. Ám most kiderül az is, hogy Cheney állt csak ki következetesen emellett Bush közvetlen környezetében. Igaz, utóbbi a gyér támogatottság láttán nem fogadta meg a máskülönben igen befolyásos alelnök tanácsát.

A céltábla olykor visszalő. Colin Powell egykori külügyminiszter, akit Cheney a puhányak, engedékenyek közé sorol, visszautasította, hogy az elnök ellen dolgozott volna, amikor a 2003-ban megindított iraki háború jogosságáról szólt. Powell azt is vitatja, hogy az alelnök túrta volna ki 2004-ben, az első Bush-adminisztráció végén. Állítása szerint eleve nem akart a második „körre” is maradni, miután nyilvánvalóvá vált számára: az elnök nemzetbiztonsági csapatának tagjai nem tudnak együttműködni egymással.

Vannak persze a szereposztásban „jó fiúk” is, akik bizonyára szívesen emelik majd le könyvespolcukról a kötetet. Ideológiai ellentéteik dacára (konzervatív republikánus, illetve munkáspárti vezető) Cheney messzemenő elismeréssel ír Tony Blair volt brit miniszterelnökről, akinek kedvéért a kijáróember szerepét is elvállalta. Befolyását latba vetve személyesen „dolgozta meg” az ellenzéki tory vezetőket az iraki brit szerepvállalás előtti kulcsfontosságú alsóházi szavazásra. „Hivatali időnk alatt Amerikának nem volt nagyobb szövetségese” – állítja a volt alelnök London támogatásáról, amelyet a kormányfő biztosított Bushnak.