Az ezredes színeváltozásai
Ezzel a nem koronás fők közül övé minden idők negyedik leghosszabb hivatali ideje. Nála csak a pár éve visszavonult Fidel Castro (49 év 8 hónap), az egykori tajvani elnök, Csang Kaj-sek (46 év 177 nap) és a volt észak-koreai diktátor, Kim Ir Szen (45 év 302 nap) élvezhette tovább a hatalmat.
Meglehetős kanyarokkal, gyakori színeváltozásokkal tarkított ez a négy évtized, mind Kadhafi személyes életében, mind politikájában. A vékonydongájú, napszemüveges, szafariöltönyös fiatalember – aki tizenegy tiszttársával együtt 1969. szeptember 1-jén vértelen puccsal megdöntötte a törökországi kórházi kezelésen tartózkodó Idrisz király monarchiáját – oly gyakran, s oly szélsőségesen változtatta politikáját, hogy egy idő után önmagát is nehéz lehetett követnie. Kadhafi fiatalon az egyiptomi Gamal-Abden Nasszert tekintette példaképének, s maga is az iszlámtól független arab nacionalizmus és a kispolgári szocializmus ötvözetéből kiizzadt „harmadikutas” modelltől várta az arab világ, s benne országa felvirágoztatását.
Csakúgy, mint Nasszer, ő is államosította a legnagyobb vállalatokat, sokáig a Szovjetunió segítségére támaszkodott, külpolitikájában Izraelt tekintette fő ellenségének, a hazai tömegeket pedig igyekezett távol tartani a közügyektől. Kínai mintára Líbiában is vett egy kanyart a kulturális forradalom (1973-ban), csak Mao vörös könyvét ott Kadhafi zöld könyve helyettesítette. A líbiai vezető ebben próbálta összefoglalni meglehetősen zavaros „harmadikutas” ideológiáját, amely elutasította mind a kapitalizmust, mind a marxizmust, s ezek helyére – ki mást – önmagát állította. Kadhafi sokáig hitt abban, hogy a fiatalon (52 évesen) meghalt Nasszer után ő állhat az arab világ élére, s a régiót egységbe kovácsolva – az arab országok laza államszövetségét vizionálta – globális hatalommá, a hidegháborúmegkerülhetetlen tényezőjévé teheti. Ez a kaland azonban viszonylag gyorsan elmúlt.
Részint mert az arab világ nem akarta elfogadni az archaikus törzsi viszonyok között élő Líbia – s főleg a szeszélyes ezredes – vezető szerepét, részint mert egyre többen választották közülük a reálpolitika útját, s kényelmetlenné vált számukra a ’70-es évek közepétől a terrorszervezeteket mind leplezetlenebbül támogató Kadhafi. A Líbiának tulajdonított, amerikai katonák ellen 1986-ban elkövetett nyugat-berlini diszkórobbantás, s különösen a skóciai Lockerbie fölött 1988 karácsonyán felrobbantott, líbiai ügynökökhöz köthető utasszállító repülőgép incidense végképp eltávolította az arab világot Líbiától.
Minthogy eközben a szocialista világrendszer is széthullott, Kadhafinak új csodálókra volt szüksége, így talált rá Afrikára. Ha valakinek feltűnt volna, hogy az ENSZ BT 1973-as, a szövetségesek líbiai beavatkozását lehetővé tevő határozatát egyedül az Afrikai Unió ellenezte, az ne gyanakodjon tévedésre. A BT három nem állandó tagsággal rendelkező afrikai állama – Dél-Afrika, Gambia és Nigéria – megszavazta ugyan a nevezett határozatot, majd úgy tett, mintha nem ezt tette volna. Kijelentették: szó sem lehet civil áldozatokról, sem Kadhafi eltávolításáról, netán idegen megszállásról. Sokba került Kadhafinak Afrika támogatása. Álma, hogy a tagállamokból – persze saját vezetése alatt –létrehozzon egy egységes afrikai államot, nem sikerült ugyan, de a bőkezű gazdasági segélyek révén számos afrikai országot hozott függő helyzetbe, amelyek számára most komoly problémát jelent Kadhafi uralmának megdöntése.
Az arab, majd az afrikai egységet zászlajára tűző, de mindkettőben csalódott Kadhafi – szokás szerint váratlan fordulatként – az ezredforduló táján ha nem is Nyugat-barátként, de mindenképpen reálpolitikusként lépett fel. Ő, akit Ronald Reagan a világ első számú közellenségének, a „Közel-Kelet legdühödtebb kutyájának” nevezett, s akit a Time magazin a „világ legveszélyesebb emberének” titulált, egyik napról a másikra „megjavult”. Kiadta a Lockerbie-merénylet két líbiai gyanúsítottját, s a muszlim vezetők közül elsőként ítélte el a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadást. Segítette az al-Kaida elleni harcot, s felajánlotta, hogy nemzetközi ellenőrzés mellett megsemmisíti tömegpusztító fegyvereit. Válaszként az ENSZ megszüntette az ország elleni embargót, Washington pedig helyreállította diplomáciai kapcsolatait
Tripolival. Mi több, a Bush-kormányzat Kadhafival példálózott, mondván: minden pária követheti őt, és megbocsátásban lesz része.
De a megbocsátást újabb fordulat követte. Ma Kadhafi a világ legkeresettebb páriája.
