A kereskedelmi lehetőségeket szem előtt tartva szerves egységként érdemes nézni a Földközi-tenger térségét – állítja lapunknak adott interjújában Paul Hughes, az Egyesült Államok Békeintézetének (USIP) illetékes programigazgatója. Szerinte az EU vezető partnereként Amerika számára is fontos, hogyan alakul ez a kapcsolat Moammer Kadhafi ezredes távozása után.

A líbiai olajszektor kulcsfontosságú egyes európai államok, mindenekelőtt az egykori gyarmattartó Olaszország számára. Az olaszok, akik a felkelők uralta területeken hírek szerint máris aktívak az ágazat újraélesztésében, maguk is exportálnak az északafrikai országba, pél dául építőanyagokat.

– A nagy kérdés persze, hogy milyen rendszer jön létre Tripoliban Kadhafi után, illetve hogy az új vezetéssel a külvilág miként működik majd együtt a stabilizációban –mondja Hughes. Az amerikai kongresszus által létrehívott, washingtoni székhelyű USIP helyszínen dolgozó emberei most a „felkelők kormánya”, az átmeneti nemzeti kormány tanácsadóiként működnek közre. Egyben a civil társadalommal is keresik a kapcsolatot, és felmérik: milyen szerepet játszhatnak az ország stabilizálásában Kadhafi több mint négy évtizedes uralma után.

Elképzelhető-e, hogy a nyugati szerepvállalást a líbiaiak újabb gyarmatosításként élik majd meg?

– Nyilvánvalóan, hogyha nincs működő kormány, és nem jött még létre a befektetőket és a líbiai népet is védő jogrendszer, akkor az teret nyithat olyan törekvések előtt, amit gazdasági gyarmatosításnak nevezhetünk. Nagyjából azonos logika mentén, ahogyan az amerikaiak és a britek szerepét értelmezték az 1950-es évek Iránjában, a kormány 1953-as megbuktatását követően – magyarázza Hughes.

A katonai múlttal is rendelkező, 2003-ban iraki helyszíni tapasztalatot szerzett amerikai programigazgató szerint éppen ezért fontos, hogy a líbiaiak segítséget kapjanak alkotmányuk, illetve a mindkét felet, a külföldi befektetőket és helybélieket egyaránt védő jogrendszer kialakításához. – Ha a befektetők nem érzik a pénzüket biztonságban, akkor nem fektetnek be. Ha pedig nem kerül sor befektetésekre, akkor nem tud talpra állni a líbiai olajágazat. Márpedig ha nem áll talpra, úgy a kormány nem jut bevételekhez, és nem fogja tudni orvosolni az évtizedek alatt csak felgyülemlett szociális problémákat – teszi hozzá.