Korunk szamizdatját, amely kezdete lehet az átláthatóságért indított küzdelemnek. Tíz hónappal később Clinton már tudott As sange-ról és a WikiLeaksről, amely a main stream, a „hivatalos” média néhány vezető lapjával – Guardian, New York Times, Der Spiegel, Le Monde, El País – összefogva az afganisztáni és az iraki háború „naplói” után nyilvánosságra hozta a titkos amerikai külügyi táviratok első csomagját. A külügyminisztériumi sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott: „Ez nem egysze rűen Amerika külpolitikai érdekei elleni támadás volt. Ez a nemzetközi közösség elleni támadás.”

A két árulkodó beszédet Alan Rusbridger, a brit Guardian főszerkesztője idézi abban a könyvben, amelyet a lap két munkatársa, David Leigh oknyomozó szerkesztő és Luke Harding korábbi moszkvai tudósító írt (WikiLeaks-akták, Julian Assange háborúja a titkosítás ellen, The Guardian, Geopen Könyvkiadó, 2011, szerkesztette Zalai István). A könyv az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb újságírói teljesítménye. Annak a krimibe illő történetnek a leirata, hogyan robbant be Assange és a Wiki-Leaks szinte a semmiből a világnyilvánosságba, hogyan lett a névtelen hackerből a világ egyik legvitatottabb, egyszerre gyalázott és bálványozott embere. Kibermessiás és ördögi James Bond, új médiamessiás és kiberterrorista.

Bárki legyen is azonban Julian As sange, keze nyomán a WikiLeaksben teljes alakjában mutatta meg magát az új nyilvánosság. Azt eddig is tudtuk, hogy az internet, a köré tornyosuló új műfajokkal és a honlapok, a névtelen blogolók és kommentelők hadával a tömegtársadalom adekvát nyilvánossági formája. Ám azt korábban nem tapasztalhattuk meg, milyen mély kérdések elé állítja a politikát, a médiát, a politika és a nyilvánosság viszonyát.

A WikiLeaks-jelenség nem a semmiből termett. Assange és társai ambíciói túlnőttek a „geek”-eken, a kockafejű, társaságtól elzárkózó, otthonosan csak a virtuális térben mozgó, netmániás közösségeken, s mindazon, amit David House, a Bostoni Egyetem hackerterének megteremtője valaha is elgondolt volna. Sajátos utódai lettek a hatvanas évek művészközösségeinek, immár XXI. századi technológiával. Követték Steven Levy Hackerek, a számítógépes forradalom hősei című könyvében leírtakat: „A hackerek abban hisznek, hogy a világról lényegi dolgokat úgy tudhatunk meg..., ha a dolgokat szétszedjük, megnézzük, hogyan működnek, és ezt a tudást felhasználva új és még érdekesebb dolgokat alkotunk... Minden információnak szabadnak kell lennie. Hogyan tudna az ember javítani a dolgokon, ha nem fér hozzá az információhoz, amelyre szüksége van ennek érdekében?” Egész transzparenciafilozófiát építettek erre, amelyben a hackelés arról szól, hogy megértsük a környezetet. Középpontjában ott az eszme: az információnak mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie. Ehhez járul a mélységes bizalmatlanság a hatalom iránt, amely nem akarja ezt a feltétlen hozzáférést. A WikiLeaks által megtestesített hacker közösség csak részben nőtt ki a hacker­undergroundból. Másik forrása az antikapitalista radikálisok csoportja – környezetvédelmi aktivisták, emberi jogi harcosok és politikai forradalmárok –, amelyet az 1960-as évek ellenkultúrája újratermelődésének tekinthetünk, olyanoknak, akik akár egyet is érthetnek Assange­zsal: egy tömeges kiszivárogtatással foglalkozó, világméretű mozgalom lehet a legköltséghatékonyabb politikai fellépés.

Ez a világnézet persze nagyon is rokonszenves egy magát a világ legdemokratikusabb országának tekintő hatalom számára. Mindaddig, amíg mások titkairól van szó, diktatúrák piszkosságairól, mondjuk. Kényelmetlenné válik azonban, ha azt tárja föl, miként üzletel a világ vezető demokráciája ezekkel a diktatúrákkal. Mert nem szívesen osztja meg a saját demokráciájukban megbízó állampolgáraival ezeket az információkat, amelyek leleplezése a média dolga volna. És még csak nem is mondhatnánk, hogy az amerikai média ebben ne járna az élen.

Az „alapeset” a Pentagon-papírok Daniel Ellsberg nevéhez fűződő kiszivárogtatása volt, amikor kiderült, hogyan vezette félre a Johnson-adminisztráció a kongresszust és a közönséget a vietnami háborúval kapcsolatban. Neil Sheehan, a New York Times riportere bizalmasan jutott a papírokhoz, amelyeket a Times kezdett közölni. A Nixon-kormány bírósági úton tiltatta meg a lapnak a további közlést: 15 napig sikeresen. Ellsberg ugyanis a The Washington Post és 17 további újság számára is elküldte a dokumentumokat, átszakadt a gát, s végül 1971. június 30-án a legfelsőbb bíróság engedélyezte a Timesnak a cikkek közlését.

A történelem talán leghíresebb leleplezése Mark Felt személyéhez fűződik. Ő volt Mély Torok. Az az ember, aki a The Washington Post két riportere, Bob Woodward és Carl Bernstein kezét irányította, milyen irányban kutasson a Watergateügyben. A következmény: 1974-ben kénytelen volt lemondani Richard Nixon. Mély Torok csak 2005­ben fedte fel magát: Nixon idején ő volt az FBI második embere. 2008 decemberében hunyt el.

A Pentagon-papírok máig élő tanulsága, hogy mennyire tehetetlen a hatalom, ha nem csupán egyetlen, hanem csaknem kéttucatnyi lap nyilvánosságával áll szemben egy olyan társadalomban, amely a szólásszabadságot alapértéknek tekinti. De ha a printmédiával szemben akkor tehetetlen volt a hatalom, mit tudna tenni ma az internettel? Gyakorlatilag semmit. Ám ez inkább csak nehezíti a média dolgát: óriási erkölcsi felelősséget vesz magára, hogy megbizonyosodjon a titkos dokumentumok valóságáról, arról, hogy közlésükkel nem teremt-e életveszélyes helyzetet, nem okoz­e azonnali és jóvátehetetlen károkat saját országának, a világnak.

Alan Rusbridger idézi azt az e-mailt, amit a 80 éves Max Frankeltől, a The New York Times egykori főszerkesztőjétől kapott, s amelyben Frankel arra emlékszik, hogy 40 évvel korábban, a Pentagon-iratok közlésekor mit tanácsolt a lap sajtóetikai ügyekkel foglalkozó szerkesztőjének: „Az az információ, amely kikívánkozik, ki is fog jönni, a mi feladatunk az, hogy felelősséggel fogadjuk, és változatlan hírnormáink alapján döntsük el, közöljük vagy sem... Ha a forrás vagy informátor hivata­li esküt vagy törvényt sért, a hatóságokra kell bíznunk, hogy – együttműködésünk nélkül – kikényszerítse az eskü vagy a törvény betartását. Elutasítjuk az együttműködést vagy forrásaink felfedését azon általános okból, hogy MINDEN forrásunknak tudnia kell: megvédjük. Kötelességünk része azonban az is, hogy az elfogultságaikat és nyilvánvaló céljaikat is feltárjuk azoknak az embereknek, akik kiszivárogtatnak, vagy más módon információkat fednek fel... Ha úgy tűnik, hogy bizonyos, a publikálás közvetlen, azonnali és helyrehozhatatlan kárt okoz, kötelessé­günk, hogy ennek megfelelően korlátozzuk a közzétételt.... Minden egyéb információval kapcsolatban mindig is úgy véltem, hogy senki sem tudja megbízha tóan megjósolni a publikálás következményeit. A Pentagon-iratok nem rövidítették meg a vietnami háborút, és nem váltottak ki az addigiaknál jelentősen nagyobb tiltakozást. Egy kiszivárogtatás bosszanthatja a kormányt, de javíthatja a politikát, viszont az is előfordulhat, hogy maga a kormány szivárogtat ki, s ez okoz végül kárt. Nyomtasd ki, és légy átkozott! – ahogyan James »Scotty« Reston, a New York Times hajdani neves publicistája mondta. Ez szörnyen hangzik, de újságírói mottóként egész történelmünk során jó szolgálatot tett társadalmunknak.”

Az új nyilvánosság lényegét alighanem a kanadai CBS News fogalmazta meg: „Mély Torok új címre költözhet – az internetre”. Ám a költözés nem egyszerű. Több szakértő is alapvető különbséget tesz a „hagyományos” kiszivárogtatás és a WikiLeaks módszere között. Mindenekelőtt azért, mert mind a Pentagon-papírok, mind a Watergate-ügy megírt történet volt, míg a WL információhalmaza adatok fésületlen tömegét rejtette. A táv­iratok 300 millió szót tartalmaztak, szemben a Pentagon-papírok 2,5 millió szavával. Simon Rogers, a Guardian adatszerkesztője ugyanakkor megjegyzi: „Néha azt beszélik, az internet megöli az újságírást. A WL-sztori a kettő kombinációja volt. A hagyományos újságírói tudást és a technológia hatalmát használták fel egy elképesztő történet elmesélésére. A jövőben az adatújságírás már nem tűnik meglepőnek vagy újnak... A világ megváltozott, az adatok változtatták meg.”

A központi kérdés a szerkesztésé. Kell­e egyáltalán? Hiszen Assange lenézi a hagyományos médiát, és erre csaknem min­den oka meg is van. Nick Davies, a Guardian oknyomozó újságírója is azon töpreng: hogyan romlott el végzetesen a sajtó, amikor a valódi újságírást, a zsurnalizmust otthagyta azért, amit ő „churnalism”-nak nevezett journalism helyett? Habosítás, felszínes szenzációéhség – valódi újságírás helyett. De nem csak erről van szó. A WL-t felhasználhatják valakinek a megrágalmazására vagy tönkretételére. Assange hogyan lehet biztos egy adott dokumentum valódiságában? Ki határozza meg azokat az etikai normákat, amelyek eldöntik, hogy bizonyos információk kö­zölhetők, mások viszont nem?

Ezek mind a hagyományos szerkesztők kérdései, de Assange először nem akart szerkeszteni, csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó elismerni, szükség van rá, hogy védjék az eredeti szivárogtatókat. A szerkesztés a befogadás miatt is szükséges. „Linkeljetek! A francnak sincs kedve keresgélni!”, sikít fel az orrom előtt a képernyőn egy kommentelő – a szabadság, az információáradat, a keresés döntési kényszere rémisztette meg. Hogy tudni kell, mit akarunk, különben elveszünk az internet végtelenjében. Más oldalról értjük Alan Rusbridger tapasztalatát: figyelemre méltó, hogy a táviratok közlése után mennyire nem szakadt le az ég annak ellenére, hogy a WikiLeaks ténykedése nyomán óriási mennyiségű információ látott napvilágot. Mégis igazuk lenne azoknak, akik úgy látják, hogy csak az információk gazdagsága és továbbításuk gyorsasága vált szinte már követhetetlenné? A befogadásuk, főként pedig a belőlük adódó mélyebb következtetések levonása pedig inkább lassult a befogadó közeg növekedésének arányában?

A médiát illető általános tanulság viszont megszületett: a hagyományos sajtó és az internet nemzetközi együttműködéséé a jövő, amit az tett lehetővé, ami szükségessé tette: a tömeges és szinte azonnali globális kommunikáció technológiai fejlődése. Ezen túl: a médiacsoportoknak – bizonyos ügyekben félretéve a konkurenciaharcot – meg kell tanulniuk a határokon átnyúlva együtt dolgozni, mert a globális tömegtársadalom globális nyilvánosságot követel, amely lehetetlenné teszi az elnémítást is.

Ehhez képest „apróság”, hogy a média megfeledkezni látszik azokról, akik bármilyen ok miatt, de vállalták, hogy nem hallgatnak, és „ellopják”, amiről úgy gondolták, a közönségre tartozik. Mi a sorsa a most is börtönben ülő 23 éves Bradley Manningnek, aki Irakban Lady Gaga-CD-ken lopta ki a titkokat? Mi van Joseph Darby őrmesterrel, aki az Abu Ghraib börtönben készült fotóival a hadsereg üzelmei ellen emelte fel a szavát? Mi van azzal a három nővel – Sherron Watkins, Coleen Rowley és Cynthia Cooper –, akik 2001-ben kirobbantották az Enron­botrányt, az illegális számlázási módszereket, a hamisított pénzügyi jelentéseket? 2002-ben még az év embereinek választotta őket a Time magazin. A címlapokra nem könnyű felkerülni, de mindenesetre könnyebb, mint onnan lekerülni.

A WikiLeaks utat tört. Gombamód szaporodnak a WL-klónok. A XXI. század nyilvánosságának története még csak most kezdődik.