A kínai kapcsolat jelentősége
Ez némi zavart okozott a koalíció soraiban is, politikai ellenfeleinek pedig alkalmat és ürügyet adott az e fordulatot megtervező és végrehajtó pártvezér elvhűségének, politikai és ideológiai következetességének a megkérdőjelezésére.
Ám az ország sorsa iránt felelősséget érző embereknek elsősorban nem értetlenkedniük, élcelődniük vagy fanyalogniuk kellene e határozott fordulat láttán, hanem inkább örülniük. E, némi túlzással történelmi jelentőségű változás Orbán Viktornak azon a felismerésén alapul, hogy a XXI. század következő évtizedeiben a tízmilliós Magyarországnak olyan szövetségesre is szüksége van, mint az elmúlt évtizedekben a második legnagyobb gazdasági világhatalom rangjára emelkedett, 1350 millió lakosú Kínai Népköztársaság. Ez egy olyan idős Kínakutató közgazdász és politológus véleménye, aki eddigi tevékenysége alapján nemigen vádolható a hatalmon lévő politikai elit iránti elfogultsággal.
A sajtó mindenekelőtt azt a kérdést feszegette, hogy vajon miért épp most, 2011 júniusában, azaz a kétharmados többséggel kormányt alakító Orbán Viktor regnálásának évfordulóján látta a kínai vezetés elérkezettnek az időt arra, hogy meglepően rövid idő elteltével viszonozza a magyar miniszterelnök hivatalos kínai látogatását, mégpedig oly módon, hogy a kiemelt jelentőségű londoni és berlini tárgyalásai előtt találkozzon a magyar miniszterelnökkel. Ennek egyik – szerintünk inkább csak hivatkozási, azaz alibi jellegű – oka az lehetett, hogy a látogatás időpontjában Orbán Viktor hivatalosan még az Európai Unió soros elnöke volt. A másik, ennél fontosabb ok az volt, hogy Orbán Viktornak sikerült meggyőznie a kínai vezetést arról, hogy a világfejlődés jelenlegi helyzetének és alapvető tendenciáinak megítélésben nézetei közel állnak a kínai vezetők nézeteihez. Továbbá arról is, hogy – elődeivel ellentétben – a kétharmados parlamenti többség birtokában az ő kormánya képes lesz a két ország közötti kapcsolatokat az eddiginél szilárdabb alapokra helyezni, sőt mi több, a stratégiai szövetség rangjára emelni.
Abban már nem lehetünk ennyire biztosak, hogy kínai tárgyalópartnerei végleg elfeledkeznek arról, hogy a rendszerváltás utáni magyar parlamentben csaknem két évtizeden át éppen Orbán Viktor és politikai szövetségesei voltak azok, akik a leghevesebben ellenezték a „kommunista Kína” irányában történő nyitást. Eddigi megnyilatkozásai alapján úgy tűnik, hogy Orbán Viktor valóban felismerte azt, hogy a XXI. század elkövetkező évtizedeiben a világ gazdasági és politikai erőviszonyai gyökeresen meg fognak változni, s ebben Kínának, mint a világ legnagyobb népességű országának – a többi nagy népességű, feltörekvő országhoz hasonlóan – kiemelkedő szerepe lesz. Különösen jól cseng a kínai vezetők fülében az Orbán által korábban többször is hangoztatott „erősödő keleti szél” kifejezés, mivel ezt az 1950-es évek második felében Mao Ce-tung (Mao Zedong) használta először. („A keleti szél legyőzi a nyugati szelet.”)
Nem kevésbé fontos a kapcsolatok alakulása szempontjából, hogy a két ország közötti baráti együttműködés alapja a kölcsönös bizalom és a kölcsönös tisztelet, ami egyben azt is jelenti, hogy minden körülmények között „tiszteletben tartjuk egymás politikáját”. Ezzel kapcsolatban a legtöbben különösen azt nehezményezik, hogy a magyar miniszterelnök nem tette szóvá „az emberi szabadságjogok durva megsértéseit Kínában”, sőt még ahhoz is hozzájárult, hogy a kínai miniszterelnök látogatása ellen tiltakozni akaró tibeti emigránsok és magyar barátaik tüntetését a magyar belügyi szervek megakadályozzák.
Célszerűnek látjuk ezekhez néhány tényszerű megjegyzést és magyarázatot fűzni a magyar olvasók számára.
1. 1982 óta Kína külpolitikájának alapja a békés egymás mellett élés „öt alapelve”: 1. egymás területi épségének és szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása; 2. meg nem támadás; 3. be nem avatkozás egymás belügyeibe; 4. egyenlőség és kölcsönös előnyök; 5. békés egymás mellett élés. A kínai külpolitika az elmúlt három évtizedben következetesen betartotta ezeket az alapelveket. Kína tiszteletben tartja minden népnek azt a jogát, hogy maga válassza meg azt a politikai berendezkedést, amelyben élni akar, a a s nem kívánja más országokra ráerőltetni saját politikai és ideológiai rendszerét.
Kína nem avatkozik be más országok belügyeibe: tartózkodik más országok politikai rendszerének és vezetőinek bírálatától, nem állomásoztat csapatokat külföldi támaszpontokon, és nem támad katonai erővel más országokra. Kína egyenrangúnak tekinti mindazokat az országokat, amelyek hajlandók vele a fenti alapelvek szellemében együttműködni, függetlenül azok méreteitől és politikai berendezkedésétől. Ezért alaptalan minden olyan félelem, hogy a magyar–kínai stratégiai együttműködés kibontakozása és elmélyülése „függő helyzetbe hozza a kis Magyarországot a nagy Kínától”. Kína – az IMF-fel és a Világbankkal ellentétben – hitelnyújtá sait és kötvényvásárlásaitnem teszi függővé az érintett országok költségvetési és pénzügyi politikáját korlátozó követelései teljesítésétől.
2. Kína ma már csak azért nevezhető formálisan „kommunista” országnak, mert függetlenségét egy – sajátos történelmi viszonyok között kialakult és több évtizedes fegyveres harcban megedzett – magát továbbra is kommunistának nevező párt vívta ki. Ez a párt azonban kezdettől fogva a kínai nép felemelését és az ország naggyá, erőssé és korszerűvé tételét, azaz kifejezetten nemzeti célokat tűzött maga elé, s ezekről nem volt hajlandó lemondani és azokat a Szovjetunió „internacionalista” érdekeinek alárendelni, az SZKP vezetőinek legdurvább gazdasági, politikai és katonai nyomására sem. Igaz, ez a párt a Kínai Népköztársaság megalakulása után – Mao Ce-tung irányítása alatt – több mint két évtizeden át téves úton kereste a nemzet felemelkedéséhez vezető utat, de a „nagy kormányos” halála után, Teng Hsziaoping (Deng Xiaoping) vezetésével pár év alatt végül is rátalált.
A KKP reformista vezetői már az 1980-as évek közepe táján felismerték, hogy „Az árugazdaság teljes kifejlődése a társadalmi-gazdasági fejlődés elkerülhetetlen szakasza, országunk gazdasági korszerűsítésének szükséges feltétele”. (Csao Ce-jang [Zhao Ziyang], 1984) A „reform és nyitás” politikájának fokozatos kibontakoztatásával és a reformellenes, konzervatív, szélsőbalos erők fokozatos leküzdésével Kína az 1990-es években kiépítette azt a központilag irányított, de decentralizáltan működő piacgazdasági rendszert, amit ők „sajátosan kínai színezetű szocialista piacgazdaságnak” neveznek. Ez a piacgazdaság azonban ma már csak nevében szocialista, lényegét és tartalmát tekintve valójában egy kelet-ázsiai típusú, tőkeviszonyra és különféle vegyes tulajdonformákra épülő, államilag ellenőrzött, jól működő kapitalista piacgazdaság.
3. Az ezredforduló után eltelt közel tíz évben Kína társadalmi-gazdasági fejlődése és az ország modernizálása világraszóló sikereket ért el. Az elmúlt öt-hat évben a bruttó nemzeti termék éves átlagban 10%-kal nőtt, amit a 2008 őszén kirobbant pénzügyi és gazdasági világválság sem mérsékelt számottevően. A nemzetgazdaság tulajdonszerkezetében gyökeres változások mentek végbe: az állam által közvetlenül vagy közvetve ellenőrzött vállalatok részaránya az ipari termelés hozzáadott értékében a 2000. évi 45%-ról 2010-re 20% alá csökkent, miközben a hazai és külföldi magántőkés vállalatok részesedése 25%-ról több mint 80%-ra nőtt. Kínában olyan vegyes tulajdonformák alakultak ki, amelyeknél már a kínai és külföldi tulajdon elkülönítése és nyilvántartása is egyre nehezebb. A magántulajdon Kínában ma már alkotmányban rögzített védettségben részesül, a kiemelkedően sikeres és ezzel tekintélyt szerzett tőkés magánvállalkozók pedig helyet kaptak a parlamentben, sőt közülük sokat a KKP tagjai sorába is felvettek.
5. Kína – az Egyesült Államok után – a világ második legnagyobb gazdasági teljesítményt felmutató országa. Több mint 3000 milliárd dollár valutatartaléka jóval több, mint az USA és az EU valutatartaléka együttvéve. A világkereskedelemben elfoglalt helye is kiemelkedő, exportban az első, importban pedig második helyen áll. Külső adóssága a GDP éves öszszegének kevesebb mint 15%-át teszi ki, költségvetési hiánya jóval 3% alatt marad. A lakossági megtakarítások felhalmozott összege az éves GDP-összeg háromnegyedére rúg. Kína ezért nem szorul komolyabb összegű külső hitelek felvételére, külső adósságai jórészt a külföldi cégek technológiavásárlásokhoz nyújtott hosszú lejáratú hiteleiből származnak. Ilyen kedvező makrogazdasági mutatókkal a mai világban egyetlen jelentősebb nemzetgazdaság sem rendelkezik.
6. Látni kell, hogy mindezek az eredmények elválaszthatatlanok attól az alapvetően egypártrendszerre és tekintélyelvre épülő kelet-ázsiai típusú politikai hatalomgyakorlástól, amelynek révén a korábbi évtizedekben Japán, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és az utóbbi egy évtizedben Malajzia és Vietnam is világraszóló sikereket ért el a modernizálódásban és a fejlett ipari országokhoz való felzárkózásban. Felvetődik a kérdés: vajon a világfejlődés jelenlegi szakaszában valóban az a növekedési modell és demokráciafelfogás az egyedüli célravezető és lehetséges fejlődési út a világfejlődés perifériáira szoruló feltörekvő országok számára, amit a fejlett tőkés világ vezető hatalmai és integrációs tömörülései kínálnak a „globalizáció” ürügyén?
