A közgondolkodást 2001. szeptember 11-e (New York, Washington) majd Madrid, London, Bali szigete és Bombay után szinte teljességgel eluralta az a képlet, hogy a gonosz megtestesítője az al-Kaida és néhány vele kapcsolatban levő, leányvállalatként működő iszlamista, dzsihadista terrorszervezet, mely az iszlám nevében irtja a nem moszlim hitetleneket, némileg kiterjesztőbbben: a Nyugat gyermekeit. Az évtizede kivégzett McVeigh rettenetes oklahomai tette (másfél száznál is több halottal) teljesen feledésbe merült.

Holott – ezt a szót használom megint – nem kívántatott különösebben éles szem ahhoz, hogy meglássuk, a terror leggonoszabbjai nem az idegeneket, hanem a sajátjaikat irtják. Amíg például Irakon eluralkodott a polgárháborús zűrzavar (de némiképp azóta is) a bombákat moszlim kezek helyezték el moszlim közegben, és ugyanez mondható el, máig ható érvénnyel, Afganisztánról, de Pakisztánról is.

A motívumok ezerfélék voltak és ilyenek ma is. Van és volt vallásfelekezeti ellentét (szunniták síiták ellen), de Afganisztánban és Pakisztánban például a fennálló – az iszlamisták szemében nem eléggé vallásalapú, hanem világias – rendszer destabilizálása, lehetetlenné tétele, a radikális iszlám irányába fordítása a bevallott cél.

McVeigh és Bervik is boldogtalan volt önnön országával, önnön kormányával. McVeigh a washingtoni szövetségi kormány túlhatalmát kárhoztatta, Breivik az oslói szociáldemokrata kormány felelősségét abban, hogy Norvégia, úgymond, iszlám gyarmatosítás áldozata lesz lassan.

És kiken torolták meg a vélt veszélyeket (na meg önnön frusztrációjukat)? A saját, teljesen ártatlan honfitársaikon. Irakban, Afganisztában és Pakisztánban is ezrek veszítették életüket ártatlanul. Önkéztől. Ilyenformán szinte teljesen okafogyottá vált az az okoskodás, hogy ha a világ megszabadul az al-Kaidától (ez már majdnem gyűjtőnév, ekképp emlegetik a tálib és pakisztáni terroristákat is), akkor felszívódik a terror.

Sajnálatos módon a „módszernek” a fehér ember világában is vannak követői, sőt (McVeigh) pionírjai is. Őrültek, pszichopaták, igen, de mit sem ér az olyan típusú megkülönböztetés, hogy az arab és elő- ázsiai (Kínába is befurakodó) terroristákat fanatikusoknak nevezzük. Már csak azért sem, mert a szándékok egyneműek: „megleckéztetni” – nem vakon lövöldözve, hanem hidegfejű célpontkiválasztással – mindazokat, kiknek egyetlen bűnük van, hogy tudniillik egy gyűlölt rendszer alattvalóiként élnek békében.

Olvastam a minap egy statisztikát a terrormerényletek elkövetőinek és áldozatainak nemzetiségi összetételéről. Kitűnt belőle (figyelem, a több ezer New York-i áldozat benne van a számlálásban), hogy az „idegenkezűség” még a 20 százalékot sem éri el. Ami annyit jelent, hogy abszolúte döntő többségben „hazai tenyésztésű” terroristák irtották saját honfitársaikat. Lettek légyen azok arabok, afgánok, pakisztániak vagy éppenséggel fehér emberek, egy állítólag keresztény civilizáció szülöttei. Ilyenformán annak, akinek dolga van a terrorral, bölcsen teszi, ha hazafelé is figyel.

Nyolcan Breivik áldozatai közül