Ciprusi szakítás fáklyafényben
Büszke kiszólásokból nincs hiány.
– Angolul? Ma inkább nem! – veti oda az egyik alkalmi interjúalany a tengerparti tömegben. Egyik honfitársa pedig hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy a törököknek már elegük van az évtizedes átverésből, az EU és a görög ciprióták hazugságaiból, és föderáció helyett saját elismert államot akarnak. Ez utóbbi, az Észak-ciprusi Török Köztársaság de facto létezik is, „szépséghibája” azonban, hogy kikiáltása óta a világon egyetlen állam, Törökország ismeri el. Hogy az 1974-es offenzívával megszálló vagy felszabadító erők érkeztek-e, nyilvánvalóan attól függ, északon vagy délen áll szóba valakivel az ember. – Ha nincs beavatkozás, egyikünk sem élte volna túl – a török ciprióták körében ez az egyeduralkodó vélemény azokról az atrocitásokról, amelyek a görögországi katonai junta puccsa után érték a kisebbséget 1974-ben.
A török hadsereg ezekre az atrocitásokra hivatkozva szállta meg Ciprus északi részét, s ma is több látványos jele van annak a hálának, amelyet a helyi törökök éreznek a beavatkozásért. Lefkosában – ez a kettéosztott főváros, Nicosia török fele – és országszerte máshol is, a fagylaltozóktól a banképületekig együtt van kifüggesztve a török és az észak-ciprusi zászló. Az utakat a nemzeti ünnepre idelátogató Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök képe és jókívánságai szegélyezik. (A mindenkori kormányfő első hivatalos útja 1974 óta Észak-Ciprusra vezet.) Zászlópárból jut a hegyoldalra is: a girnei repülőtérről a fővárosba vezető út mellett két hatalmas lobogót látni.
De a rajongás itt véget is ér: Törökország a nemzeti érzület mellé sem kettős állampolgárságot, sem választójogot nem ad automatikusan. Aki pedig Észak-Cipruson akarja ezt megszerezni, annak öt év munkaviszonyt kell letudnia a letelepedési engedélyig, és még egyszer ennyit az állampolgárságig. A szigor oka talán az, hogy Észak-Ciprus meglepően világi ország: fejkendőt sehol, mecsetet alig látni, az utcákon annál több viszont a rövid szoknya és a tűsarkú cipő, illetve a bokákat díszítő diszkrét tetoválás. Hogy Törökország mennyire ellentétes úton jár, azt ékesszólóan jelzik a személyi igazolványok is: míg az „anyaországban” a hatóságok beleírják tulajdonosa vallását, ennek itt, Észak-Cipruson nyoma sincs.
Erre már csak azért sincs szükség, mert a török köztársaság legtöbb lakójának a déli országrész által kiadott papírja is van. Ez főleg az utazásnál számít. – Amerikába semmi bejutni az EU-hoz képest – reagál a nem kevés iróniát rejtő helyzetre egyik kísérőnk, Asu. Az Egyesült Államok azok közé az (egy kézen megszámlálható) országok közé tartozik, amelyek hivatalos diplomáciai kapcsolat híján is elfogadják az észak-ciprusi útlevelet. Sok északi cipriótának nincs ínyére az ilyesféle függés a déli görög köztársaságtól. A legutóbbi felmérések szerint hiába, hogy az újraegyesítés a hivatalos álláspont mindkét oldalon és az ENSZ-ben is, a Belgiumra vagy Bosznia-Herecegovinára emlékeztető államszövetség sem a görög, sem a török ciprióta fiatalok körében nem túl népszerű ötlet. Friss adatok szerint az előbbiek kétharmada, az utóbbiak nyolcvan százaléka inkább a kétállami megoldást támogatja.
– Belefásultunk az évtizedes alkudozásba. A sziget egysége brüsszeli elvárás volt, Ciprust 2004-ben mégis nélkülünk vették fel az Európai Unióba – szögezi le ennek kapcsán Ergün Olgün, a szakítást sürgető Besparmak Csoport vezetője. Arra utal, hogy a hét évvel ezelőtt Annan-tervként ismert rendezési lehetőséget a törökök népszavazáson elfogadták, a görögök viszont nagy, 76 százalékos többséggel elutasították.
A multikulti viszont általában csak ott és addig működik, ahol és ameddig nem beszélnek róla, így a görög húzódozás a mindennapokban is tetten érhető. Észak-Cipruson mostanában az a vezető hír, hogy a török köztársaság ad el áramot a délnek, miután egy lőszerraktár detonációjában megsérült a sziget legnagyobb áramellátója. A példa nélküli segítségnyújtást nem mindenki fogadta örömmel: a görög kompromisszumképtelenség illusztrálásaként a ciprusi török sajtó sietve világgá kürtölte, hogy istenkáromlást emlegetve Krizosztomosz ciprusi ortodox érsek arra kérte híveit, inkább fáklyával világítsanak, minthogy elfogadják a török áramot. (A lőszerraktár tüze Dimitrisz Krisztofiasz ciprusi görög elnök székét is megingatta: az ő lemondását azóta többezres tüntetéseken követelik Nicosiában. Egy minap nyilvánosságra került jelentésből az derül ki, hogy a közelmúltban figyelmeztették a kormányt: a fullasztó hőségben több mint valószínű, hogy bekövetkezik a katasztrófa.)
Áttörni a pszichológiai korlátokat máshol is nehéz. Jellemző, hogy az észak-ciprusi Mediterrán Egyetemnek, amely az egész sziget legnagyobbja, fennállása húszegynéhány éve alatt mindössze eg görög ciprióta diákja akadt, s az ő diplomáját sem fogadták el a görög oldalon – meséli Halil Nadiri professzor. A török köztársaságban egyébként a turizmus mellett a felsőoktatás a másik húzóágazat: a Mediterrán Egyetem kilenc karán és öt iskolájában 14 ezer hallgató tanul Koszovótól Hongkongig.
Az aktuális rendezési terv – amelyről Dervis Eroglu görög ciprióta elnök több mint száz forduló óta tárgyal eredménytelenül kollégájával – vajmi kevés időt hagyna az ilyesféle ellentétekre. Az ENSZ égisze alatt zajló tárgyalásokon a feleknek októberig megállapodásra kellene jutniuk. Ha ez megtörténik, 2012. januárra már ki is írnák a népszavazást mindkét országban, hogy hat hónappal később egységes Ciprus vegye át az Európai Unió soros elnöki tisztét.
A tárgyalások kudarca azonban szinte előre borítékolható: a hat fejezet közül csak háromban mutatkozik hajlandóság a megegyezésre. Mint Hüseyin Özgürgün észak-ciprusi külügyminiszter mondja, a legneuralgikusabb pont a földtulajdon kérdése. Míg a görögök körömszakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy egy, a rendezés keretében visszaszolgáltatott terület sorsával kapcsolatban a végső szót görög tulajdonosa mondja ki, ez lefkosai félelmek szerint könnyedén több tucat török család földönfutóvá válásához vezet, ha valaki úgy dönt, bontsák csak le az 1974 óta felhúzott lakóépületet. Az ehhez való görög ragaszkodás persze török oldalon is viszonzásra talál: nem könnyű megérteni például, hogy a török hadsereg miért tartja közel negyven év múltán is hermetikus blokád alatt Famaguszta belvárosát, Varoshát.
S ha nincs megállapodás, Észak-Cipruson életbe lép a B terv. Bár erről részleteket elárulni egyelőre senki sem hajlandó, a valószínű forgatókönyv, hogy a rendezési tárgyalások kudarca után Törökország szárnyai alá veszi a köztársaságot, és – a görög húzódozáson lovagolva – diplomáciai offenzívát indít az elismertetéséért. Ha amás nem, ütőkártyát szolgáltathatnak ehhez a jó török–amerikai kapcsolatok, akkor is, ha az nem valószínű, hogy Washington hajlandó lenne Észak-Ciprus egyoldalú elismerésére. A nemzeti ünnepen Recep Tayyip Erdogan jó előre megígérte: ha nincs rendezés, a 2012-es ciprusi EU-elnökség idejére országa minden kapcsolatot megszakít az unióval.
Lefkosa (Nicosia), 2011. július
