Ha levél jön a banktól, amely szerint nem áll rendelkezésre elég forrás ahhoz, hogy lehívja a csekkedet, visszakérdezhetsz: mármint nekik vagy neked? Az ExxonMobil olajcég elbocsátott huszonöt kongresszusi képviselőt, és már a cégvezetők is minigolfot játszanak.

Vicces gyűjtemény darabjairól van szó: „Nehéz időket él Amerika!” címmel kaptam ma reggel. Huszonnégy éve itt élő, magyar-amerikai barátom küldte tovább, megjegyezve: az amerikaiaknak általában nem erősségük az önirónia. De most más időket élünk. A nyárközepi uborkaszezon vezető politikai híre itt a washingtoni huzavona a törvényben rögzített deficitplafon megemeléséről.

Augusztus elejére az Egyesült Államok a tönk szélére kerül, ha nem találnak legalább átmeneti megoldást a több mint 14 ezermilliárd dolláros adósságtömeg ügyében. A vészforgatókönyveket felvázolók szerint az USA már az első nap 11–20 milliárdos „lyukat” produkálhat azzal, hogy csak a beérkező járadékok arányában tudja kifizetni a társadalombiztosítási járulékokat. Az igazi krach akkor üthet be, ha nem tudja fizetni az esedékes hitelkamatokat, illetve a három nagy hitelminősítő közül legalább kettő megvonja Amerikától a legjobb („Aaa”) törlesztési besorolást.

Ízlés kérdése, szeretné-e valaki ruha nélkül látni a G8-as világgazdasági elitklub vezetőit, de nagyon úgy néz ki: jobban illene a vezető országokhoz a neglizsé, semmint a drága (és mindent eltakaró) öltönyök, kosztümök. Európa az ír, a görög, a portugál, az olasz (félő: lehet majd folytatni a sort) adósságválsággal legalább akkora pácban van, mint Amerika (szegény Japánt pedig a földrengés gazdasági következményei húzzák lefelé). Mégis, hol a nagyobb a gebasz: az Atlantióceán ezen vagy azon az oldalán?

Megkérdeztem Willi Semmler professzort, akinél jobb „transzatlanti” (Európát és Amerikát egyaránt belülről ismerő) szakértőt keresve sem találhatnék: a német tudós a New York-i New School egyetem közgazdasági tanszékének tanára. (Éppen tegnap jelent meg a könyve Eszközárak, fellendülések és recessziók címmel.) Azt mondja: nem annyira az számít, mekkora az adósságtömeg GDP-hez viszonyított aránya, hanem az, hogyan kezelik ezt a kötvénypiacok. A gigantikus japán deficithegyet jól tűrik (alacsonyak a hozamok), és a mérsékeltebb, de azért a bruttó össztermék száz százalékához közelítő amerikai púp hozamkövetkezménye is csak pár százalék. A görög kötvényre viszont 25 százalékot kell fizetni! Semmler szerint az elhúzódó euró övezeti válság egyik fő magyarázata, hogy az öreg kontinensen nem áll rendelkezésre a válságkezeléshez szükséges, koherens politikai rendszer.

Én úgy mondanám: nem az számít, mekkora beteg esett el, hanem az, mennyire törte össze magát, és vannak-e belső sérülései. A piacok semmitől sem tartanak jobban, mint a szekrényből hirtelen kizuhanó csontvázaktól.Hiába az amerikai deficithegy, senkit sem érdekelne most a júliusi forróságban, ha a kongresszus szép csendben megemelte volna a hiány plafonját. Amíg a kínai, a japán veszi az USA-kötvényeket, mint a cukrot, miért ne maradjon az „Aaa” besorolás? Miközben, akár beszélünk róla, akár nem, az adósság ugyanúgy 14 ezermilliárd. Euró pában más a helyzet: a váratlantól, a fertőzésveszélytől való félelem uralkodik. Ki lesz a következő, kit raknak legközelebb bóvliba a hitelminősítők, hol a végállomás? A tanulság a közös. Thomas Friedman, a The New York Times publicistája exkuzálja magát, amiért nem a washingtoni, hanem az athéni válságot figyeli közelről, és úgy látja: a pénzt az ő generációja, az ötvenesek, hatvanasok tapsolták el

– Európában, Amerikában egyaránt. És ezzel részben a következő nemzedékek jövőjét is.