A Fidesz múlt hét végi kongresszusán már nem kellett fejfedőt cserélni. Ott saját szerepében mondhatta el, hogy hány kokit, sallert és taslit osztott ki az „izgága kötekedőknek” nevezett európai parlamenti képviselőknek.

A nemzetközi diplomáciában és sajtóban már a januári hangnem is megütközést váltott ki. – Itt ilyen stílusban még nem beszéltek! – csóválták a fejüket sokat látott-hallott, a Silvio Berlusconi olasz kormányfő stílusát többször élőben megtapasztalt újságírók. Orbán hat hónappal ezelőtt is félreértette szerepét, soros elnökként neki nem konfliktusokat, hanem közvetítői, moderátori szerepet kell vállalnia. Különösen, hogy az elzászi városban nem Magyarországot bántották, hanem a magyar kormány és annak vezetőjének politikáját bírálták.

A jó retorikai képességekkel bíró Orbánról régóta tudni, hogy kettős nyelvet beszél. Másként fogalmaz külföldön, például befektetőkkel, bankárokkal találkozva, mint hazai törzsközönsége előtt. Ezzel nem volna probléma bizonyos keretek között. Londonban vagy Frankfurtban érthető módon mást akarnak hallani, mint egy pártgyűlésen.

A probléma csak az, hogy a vagány pesti srác stílusában előadott „sallerozás” meg „kokizás” nem ragad meg a sajtó szintjén. Josef Ackermann, a Deutsche Bank befolyásos elnöke ugyan nagy előzékenységgel fogadta pár hónapja a magyar kormányfőt Berlinben, Ackermann elemzői viszont nemcsak a gazdasági mutatókat jegyzik fel, hanem a „kokizást” és a „sallerozást” is.

Így tesznek más országok más elemzői, illetve politikusai is. Szemükbe ötlik, hogy a kormányfő parlamenti sajtóértekezletei alatt csak piros-fehér-zöld lobogó van a pulpitus mögött. A háttérben sárga csillagos kék európait sehol sem látni. Mintha ez az ország több mint hét éve nem lenne az unió tagja, s nem az ide való belépés lett volna a rendszerváltás utáni – konszenzusos – magyar külpolitika egyik legfőbb célja.

A hetyke, kuruckodó hangnem következtében Magyarországot és kormányát alapvetően az euroszkeptikusok közé sorolják, hiába mondogatja Orbán, hogy mi magyarok optimistán tekintünk Európára. Hiába vizsgázott jól a magyar elnökség, vitt keresztül olyan fontos dolgokat, mint a roma- vagy a Duna-stratégia, Horvátország uniós csatlakozása, a kokizós-sallerozós stílus nyomja Európa szélére az országot.

Mindannyiunkra – Fidesz-szavazókra és más politikai beállítottságúakra – jócskán ragad belőle. Az Orbán-korszakot követő kormányra és annak diplomáciájára hárul majd az a nem éppen könnyű feladat, hogy a perifériáról ismét az uniós integrációmagja felé közelítse Magyarországot. Ez ugyanis a nemzeti érdek. Lesz bőven dolog, lesz mit sikálni.