Aztán átverekedjük magunkat a nyüzsgő bazáron, és belépünk egy gyönyörűen faragott kapun, ahol a vályogfal mögötti csöndben egészen más világ nyílik meg. Tradicionális házak, faragott keretű ablakok, díszes zsaluk, amelyeket a brit trónörökös, Károly herceg ihlette Türkizhegy Alapítvány mentett meg, épített újjá.

Abdul Hadi az újra életre kapott Murad Khane negyed művésztanodájában

– Visszatért ide az élet – meséli a városnegyedet átformáló elmúlt hat évről Khan Etebari, aki eredetileg orvosnak tanult, de maga is inkább az alapítványnak dolgozik. Murad Khane az 1700-as években kelt életre, amikor Ahmad Shah Durrani, a modern Afganisztán megalapítója idetelepítette az iszlám síita ágához tartozó, türk eredetű kizilbas („vörös fej” nevüket sajátos fejfedőjük után kapták) közösségbeli testőrségét. Ez a zárt kisebbség évtizedekig jó kapcsolatot ápolt az afgán királyokkal, talán ennek is köszönhető, hogy itt alakult meg Afganisztán első hivatalos iskolája a XIX. század végén.

A szovjet megszállás utáni városrendezési tervek azonban le akarták rombolni a negyedet, amit ezért le is kapcsoltak mindenféle víz- és villanyszolgáltatásról. A fővárosban különösen tomboló polgárháború miatt Murad Khane majdnem teljesen elpusztult, lakói elmenekültek.

– Ha 2006-ban nem lépünk közbe, ez a kulturális örökség örökre elveszett volna – mondja Etebari a kezdetekről, amikor is több tonna, helyenként két méter magas masszává tömörült szemetet kellett felszámolni; ennek eltakarítása két évig tartott. A Türkizhegy Alapítványt (amely a középkori afgán fővárosról kapta nevét, amit Dzsingisz kán fia rombolt le az 1220-as években) az a Rory Stewart kalandor, író, diplomata vezette, aki 2002-ben átgyalogolt Afganisztánon, ma pedig parlamenti képviselő Londonban. Ő látta be, hogy a negyed felvirágoztatásához kevés az épületek újjáépítése, pedig az sem volt egyszerű alaprajzok nélkül, pusztán fennmaradt képek, emlékek alapján.

Az alapítvány általános iskolát, klinikát és az írás-olvasás elsajátításában segítő programokat indított a városrészben. Kutakat ástak, és ma már minden otthonban folyik a víz – ami Kabul szegénynegyedeiben ritkaság.

Az ősi selyemúton fekvő Murad Khane átriumos villáinak és házainak díszítésén mogul, perzsa, arab elemek, formák keverednek. Az újjáépítéssel az alapítvány a régi mesterségeket is újjá akarta éleszteni. Felkutatta a mestereket, és intézetet hozott létre a kalligráfia, a fafaragás, az ékszerészet és a kerámia kihalófélben lévő afgán hagyományainak átörökítésére. Az intézetet járva válik világossá, hogy Murad Khane helyrehozása nem egy idealista európai romantikus úri passziója, hanem a fiataloknak szakmát, megélhetést biztosító, afgán identitásukat erősítő kezdeményezés.

– Ez a mi örökségünk, ezért szeretem csinálni – mondja a kalligráfiát tanuló 18 éves Abdullah, aki azt reméli, hogy saját boltot tud majd nyitni. Az intézetben több mint száz diák tanul, és a hároméves képzés végén az Egyesült Királyságban is elismert oklevelet kapnak. Az iskola helyet ad a végzetteknek is: amíg nem indul be a saját vállalkozás saját bolttal, itt készíthetik el az egyedi tárgyakat. Az intézet célja, hogy önfenntartó legyen, és bár a tehetősebb afgánok között manapság inkább a Dubait majmoló divat a kapós, külföldieknek és külföldre szép számban adnak el a drága, egyedi darabokból, a British Museum boltjától egészen Japánig. Az intézet abban reménykedik, hogy az afgán kormány is hajlandó lesz nagyobb megrendeléseket leadni. A külföldi eladásokban továbbra is segítenek az alapítvány külföldi munkatársai, de a tervek szerint az év végére az egész projektet átadják az afgánoknak.

–Ötven éve foglalkozom fafaragással – mondja a törékeny Abdul Hadi, az intézet egyik legnagyobb tiszteletben álló mestere. A 75 éves agg művész az apjától tanulta a mesterséget, és azután több évig különböző asztalosoknál, fafaragóknál, mestereknél leste el a fogásokat. Korábban is tanított, de amikor a tálibok rájöttek, hogy lányoknak is továbbadja a mesterséget, kirúgták.

Abdul Hadi kénytelen volt az utcán keresni a kenyerét, leginkább zöldségárusként. – Megbecsülést és hírnevet hoz a mestereinknek és az országunknak, ha átadjuk a tudásunk – mondja az idős „usztad”, azaz tanár, akinek mozdulatait éppen két tanonclány figyeli.

Abdul Fatah ékszerész négy éve tanít az intézetben, és ötven éve űzi a családjában öröklődő szakmát. Afganisztánban a férfiak várható élettartama 44 év, és Fatah mosolyogva válaszol, amikor arról kérdezem, hogyan lehet, hogy a mesterek ezt jóval túlélik.

– Boldogsággal tölt el, amikor egy hétköznapi kinézetű követ gyönyörű ékszerré formálok, és ez mindig új erőt ad – magyarázza. Ez a kreativitás talán Murad Khanét is hosszú ideig életben tartja.