Egy gesztus Koszovónak
Ennek lényege, hogy a koszovóiak a köztársaságuk által kibocsátott személyi igazolványokkal, járművezetői engedélyekkel, rendszámokkal, biztosítási papírokkal immár beléphetnek Szerbia területére, s onnan tovább (ha vízumuk is van) Magyarországra, azaz az Európai Unió területére. Eddig ugyanezért hatalmas kerülőt kellett tenniük: át Montenegrón és végig a dalmát tengerparton, aztán a szinte teljes Horvátországon.
Vita nem lehet felőle, hogy a koszovói albánok utazási szabadságának bevezetésével Szerbia megtette az első olyan engedményt, mely közelebb viszi őt áhított céljához, az uniós tagjelöltség megszerzéséhez. Noha az EU-27 tagjai közül 5 – önnön kisebbségei (például a magyar) szeparatizmusától való félelmében – Koszovó függetlenségét máig nem ismeri el, Brüsszel már jó ideje értésre adta, hogy addig nem lesz szerb tagjelöltség, amíg Belgrád nem tesz valamilyen engedményt Koszovónak. Megsúgták a szerbeknek, hogy a koszovói függetlenség elismerése nem föltétel, de a koszovói albánok (és a made in Kosovo termékek) karanténba zárásának föloldása az. Tehát a következő engedmény elvileg az lesz, hogy a szerb vámosok átengedik észak felé a még mindig szerb tartománynak tekintett terület exportra szánt javait (megint csak: tranzit Magyarország, de akár Kelet-Horvátország felé).
De ha valaki netán a Koszovó Köztársaság hivatalos útlevelével kívánna Szerbia területére lépni, azt nem engedik be. Az útlevél kirekesztésével a Brüsszelben tárgyaló szerb küldöttség nyomatékossá tette, hogy noha hajlandó sokféle „független” koszovói hivatalos papírt elismerni és elfogadni (anyakönyvek, telekkönyvi kivonatok, egyetemi diplomák), azt az egyet, amely a függetlenség „alapdokumentuma” – azt nem. A koszo vóiak belementek az alkuba. Éspedig abban a reményben, hogy ami történt, az az „első lépés” lett volna a koszovói függetlenség szerb részről való elismerése felé, s pillanatnyilag ennyire telik. Igaz, eleinte a tárgyalásokon az „albán fél” minden megállapodást Koszovó függetlenségének nyílt vagy burkolt elismeréséhez kívánt kötni, de a szerbek, tudván, hogy ehhez Brüsszel (és az Egyesült Államok) nem ragaszkodik, ilyen alapon elzárkóztak volna minden „praktikus” engedménytől.
Látván azonban az albán rugalmasságot (melyet ugyancsak a közvetítők sugalmaztak), engedtek. Vuk Jeremics szerb külügyminiszter szerint nem azért, mert elébe akartak volna menni az unió elvárásainak, hanem azért, mert Szerbia számára „fontos a Nyugat-Balkán stabilitása”. Szép szavak és persze csalókák, hiszen van-e olyan politikus, aki nyomás alatt cselekszik, de ezt el is ismeri? Az olyan nem is politikus. A dolgot némiképp kiterjesztőleg értelmezve: igenis van az uniónál karmesteri pálca, csak verbálisan láthatatlanná kell tenni, általában a legegyszerűbb eszközzel: a tagadással. „Nem engedünk a nyomásnak” – mondta Jeremics, hozzátéve azonban: tudunk konstruktívak is lenni. Lám.
