Nagyjavításon az euró
A maastrichti szerződés 1992-ben álmodta meg a közös valutát, amely az akkori idők lelkes integrációs politikáját, a német és a francia vezetés merész közös vízióját tükrözte. S az akkori növekedési és pénzügyi egyensúlyi állapotokat fejezte ki, amikor előírta, hogy az eurót bevezető országok költségvetési hiánya nem haladhatja meg a nemzeti össztermék (GDP) három százalékát, államadóssága pedig a hatvan százalékát. A legtöbb értelme annak lett volna, hogy a közös piacot alapító, a gazdasági fejlettség azonos szintjére jutó mag alkossa meg a valutaövezetet, ebből azonban kilógott Olaszország, amelyet politikai okokból be kellett venni. És akkor már jelentkeztek a spanyolok és a portugálok is, no meg a görögök.
A maastrichti elvek megvalósításának gyakorlati keretét az 1997-es stabilitási és növekedési paktumban határozták meg. Majd jött az euró 1999-től, készpénzként 2002-től – előbb tizenegy uniós államban, egy évre rá Görögországban, hogy mára tizenhét tagúvá bővüljön a közös valuta régiója.
De 2008-ban kirobbant a pénzügyi válság, megtépázva az Európai Uniót és az eurózónát is, amelynek tagjai a krízis enyhítésére sorra hágták át a szabályokat s halmoztak fel hatalmas költségvetési hiányokat és államadósságokat. A leggyengébb láncszemnek a csőd szélére sodródott Görögország bizonyult, és ma már nem tabutéma az uniós folyósokon, hogy akár ki is válhat a valutaövezetből. Ám nemcsak Athén megsegítésére kellett a többi tagországnak mentőcsomagot szerveznie az adófizetők pénzéből, hanem az éltanulónak számító Írország és a gyengélkedő Portugália számára is. És még mindig kétséges, mi legyen az alapmutatókat a válságig – az írekhez hasonlóan – jól teljesítő spanyolokkal. Jól érzékelhetővé vált, hogy az eurózónát belülről milyen folyamatok feszítik: az északi államok hatalmas többletével szemben a déliek óriási hiánya áll.
A legjobb lenne a gazdasági és monetáris uniót a maga teljességében megvalósítani – gondolták Brüsszelben, és az ötletet a válság nyomására tettek követték. Ebből született az úgynevezett átfogó válasz, amelynek része az európai szemeszter. Ezentúl minden év első felében a tagországok benyújtják gazdaságpolitikai terveiket, és ha ezt Brüsszelben – ahol a pénzügyminiszterek, valamint az állam- és kormányfők találkoznak –jóváhagyják, akkor jön a nemzeti fél év, amikor a kormányok összeállítják a következő évi büdzsét. Erre épül a növekedési és stabilitási paktum reformja, amelynek hatása a növekedésre viszont továbbra is kérdéses.
Ám az Európai Bizottság által szeptemberben kidolgozott, a magyar elnökség által június végéig (e melléklet nyomdába küldéséig) csaknem tető alá hozott hat jogszabálytervezet tartalmazza, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani az államadósságra és a megelőzésre is. A folyamatok megfigyelésére, az esetleges tévelygők büntetésére bonyolult eljárási rendet dolgoz ki a javaslatcsomag, amely azonban –az ír és a spanyol tanulságok alapján – kitér a makrogazdasági egyensúlyra is, vagyis beavatkozásra ösztönözheti az egyes tagországokat, ha a versenyképességük romlását észleli. Ez újdonság, mert túllép a költségvetési hiány kizárólagos és mechanikus ellenőrzésén. És újdonság, hogy a görög csődhelyzet nyomán létrehoztak egy ideiglenes pénzügyi mentőalapot, amelyből Írország és Portugália részesült, és amely állandóvá válik 2013-tól, ha a tagállamok ratifikálják a lisszaboni szerződés módosítását.
Az átfogó válasz központi elemét alkotó hat jogszabálytervezet hosszú alkufolyamatban formálódott. A vita lényege: miután a stabilitási paktumot a német–francia duó egyszer már felvizezte a múlt évtized első felében (amikor éppenséggel az ő laza fiskális politikájuk miatt kellett volna büntetést kiróni rájuk), most a kisebb tagállamok, az európai parlamenti képviselők és az Európai Központi Bank vezetői is automatikusan életbe lépő szankciókat akarnak. Vagyis a tagállami hatáskörben lévő költségvetési folyamatok korrigálását bizottsági ajánlások nyomán meg kell kezdenie az adott kormánynak, hacsak a pénzügyminiszteri tanácsban minősített többséggel nem szavaznak az eljárás megindulása ellen.
Az egyeztetések az Európai Parlamenttel végül egy ponton akadtak fenn. A fordított logikájú voksolás érvényesülne akkor is, amikor még a megelőző szakaszban hoznának intézkedést valamely tagállam ellen – vagyis akkor, amikor a hiány még nem érte el azt a bizonyos három százalékot, de a legjobb úton halad afelé. A nagy tagországok ezt nem akarják.
Az aprónak tetsző ellentét mögött persze súlyosabb, egyelőre megválaszolhatatlan kérdések is meghúzódnak. Megőrizhető-e a nemzeti szuverenitás a költségvetési döntésekben? Működhet-e a valutaunió politikai unió nélkül, amelynek létrehozása kényszerű válasz lehet a válságra –de olyan időszakban, amikor a nemzeti érdekérvényesítés eszméje az integráció ideáját legyűrni látszik.
