Európa a horvátok áhított mumusa
Úgy hitték, jár nekik, kiérdemelték a támogatást. Most, amikor végre a csatlakozás küszöbén állnak (a felvételi tárgyalásokat a magyar elnökség legutolsó napján sikerült lezárni), a lelkük legmélyén valójában elutasítják a lehetőséget. A vélt és beígért pozitívumok sem győzik meg őket – fenyegető jövőt látnak maguk előtt.
Mi változott? A korábbi évtizedek szörnyű sorsközössége és a nulláról kezdés egyenlősége után kettészakadt a horvát társadalom: a lehetőségekkel élni tudó milliárdos vállalkozókra és a haza függetlenségéért mindent feláldozó, nélkülöző kisemberekre. Az egyéni érdekek gyorsan felülírták tehát a közösségét, és míg az előbbi kaszthoz tartozók a vagyonuk és pozíciójuk érdekében szívesen továbblépnének, Horvátország másik fele reménytelenül lemaradt, és emiatt becsapottnak, kisemmizettnek érzi magát.
Nemrég arról kérdezték a horvát közszolgálati televízióban a Jugoszláviát szétszedő polgárháborúban harcolt katonákat (horvátul külön szó van a hős honvédőkre, branitelnek hívják őket), milyen volt az elmúlt két évtizedük, és mit remélnek az uniós tagságtól. A dokumentumfilmben többek közt megszólalt egy hajléktalan férfi, akinek a harcok során mindkét lábát letépte egy gránát. „Voltak pillanatok, amikor úgy hittem, megérte ez az áldozat – mondta szomorúan a kamerába –, de tényleg ezért harcoltunk, ami mostanra kialakult? Se lakásom, se megélhetésem, se lábam. Nincs miért és mivel Európába bevonulnom…”
Nem volt véletlen a horvát politikusok időhúzása, taktikázása. Az éppen regnáló kormány ugyanis hiába igyekezett volna, ha a társadalom az ország alapjainak szétveréseként élte meg az EU-csatlakozási fejezetekben előírt változásokat. Valójában egy évtized telt el huzavonával, érdemi munka helyett. Eleinte a függetlenséget kivívó Franjo Tudjman államfő nacionalista büszkesége szigetelte el az országot, ám a 2000-ben miniszterelnöknek választott Ivica Racan balközép kormánya sem volt hajlandó együttműködni a háborús bűnösöket követelő hágai bírósággal.
Az őt váltó – Tudjman utódjának tartott –, folyamatosan a nemzeti érdekeket hangoztató jobboldali Ivo Sanader is meghátrálásra kényszerült. Egészségügyi miniszterét rendőrök vigyázták például, mivel már a lehetséges reformok beharangozása miatt „kiirtással” fenyegették meg őt és családját. És az sem véletlen, hogy a horvát kormány évről évre milliárdokat dob ki az ablakon, hogy fenntartson nagyjából húszezer munkahelyet a tengerparti, régóta veszteséges hajógyárakban. Brüsszel hiába kéri, hogy számolják fel ezt a veszteséges iparágat.
A hajógyárakban azonban döntő többségben a hajdani branitelek dolgoznak, akiknek ez az egyetlen lehetőségük a megélhetésre. Ezért időről időre azzal fenyegetőznek, hogy az életük árán is megvédik a munkahelyüket. Ezt pedig komolyan veszik egy olyan országban, ahol még ma is igen sok a fegyver a háztartásokban.
A közvélemény-kutatások szerint a horvátok 60 százaléka kikéri magának, hogy balkáni népnek nevezzék – ám csupán egyharmaduk gondolja határozottan úgy, hogy szeretne Európához tartozni. Ennek oka persze az is, hogy a világgazdasági válság hatásai, az uniós normák és előírások lerombolták a fedezetlen bankkölcsönökre felépített horvátországi látszatjólétet. Az utóbbi évek politikai csatározásai, korábban példaképnek tartott, ismert és híres emberek farizeus bebörtönözése korrupciós ügyek miatt alapjaiban ingatták meg a törvények betartása helyett kapcsolatokon alapuló társadalmi rendet.
Ahogy pedig közeledik az EU-csatlakozás lehetséges dátuma, a helyi önkormányzatok egyre inkább a központi hatalom ellen dolgoznak: féltik eddigi kiskirályságukat.
Látszik persze mindez Brüsszelből is. Európában azonban régóta politikai konszenzus van abban, hogy a térség stabilizálása miatt előbb a horvátokat, aztán talán a szerbeket is csatlakoztatni kell az unióhoz. Az igazi kérdés tehát nem az, mikor kerül erre sor, hanem, hogy mi lesz mindennek az ára.
