Hivatkozott a népességi arányokat a magyarság rovására átrendezni kívánó, Basescu-féle közigazgatási reform ötletére, amelynek magyarellenes éle több, mint manifeszt. Pláne, hogy az elnök „cseretárgynak” szánja az évek óta késlekedő, elfogadás előtt álló, az RMDSZ szívügyének tekinthető kisebbségi törvényért.

Ha valaki azt hinné, hogy „romano-hungarikumról” van szó, téved. Szinte minden, ami a romániai magyarság sérelmei között szerepel, uniónk nagyobb dicsőségére leképezhető a litvániai lengyel kisebbség helyzetére is. Pláne, hogy a negyedmilliósra becsült (de az asszimiláció folytán gyérülő) litvániai lengyelség aránya ugyanúgy hat százalék körül van és ugyanúgy gyakorlatilag egy-két nagy körzetre koncentrálódik (amott elsősorban Vilniusra, a főváros körzetére), mint a magyar Romániában.

A litván hatalom nem mondható nagyvonalúnak a lengyel kisebbséggel szemben. Akadályozza a kétnyelvű helység- és utcanévtáblák elhelyezését, nem ismeri el a lengyel ábécét, (vö. a mi Rákóczink Szlovákiában Rakoci), visszaszorítja a lengyel nyelvű oktatást, ordítóan keveset költ a lengyel kultúrára, mindennek a tetejébe hűtlenséggel vádolja a saját lengyeljeit, litvánabbnak mondja náluk az oroszokat, ukránokat, zsidókat.

Mindennek van előzménye, csak meríteni kell a történelemnek abból a bizonyos mélységes kútjából. Az első világháború után a függetlenné vált Litvánia egy „több mint Trianont” élt meg, amennyiben a lengyelekkel vívott háborúban elveszítette történelmi fővárosát, Vilniust. (Ahol lengyel többség élt.) Ebből adódóan a két háború közötti litván hatalom egész politikáját az irredenta revíziós igény irányította. Horthy Miklós nem utálta a szovjeteket úgy, mint Litvánia a lengyeleket.

E párharcban persze a kis Litvánia volt a gyöngébb fél. Amíg csak meg nem született a Molotov–Ribbentrop-paktum, Lengyelország újabb (szovjet–német) felosztása, és Sztálin egy nagyvonalú gesztussal vissza nem juttatta Vilniust a litvánoknak. Azok meg, szegények, nem is sejtették akkor még (1939 őszén), hogy „Vilnius a miénk, de Litvánia már az oroszoké”. (Az idézet Begin volt izraeli miniszterelnök emlékirataiból való.)

Ünnepeltek, de pár hónapon belül már Litván Szocialista Szovjet Köztársaságként aposztrofálhatták magukat, a Szovjetunió részeként. Bekebelezték őket, szőröstül-bőröstül. A lengyeleik meg kettős iga alá kerültek.

De Trianonból, immár metaforikus értelemben, több is van. Az első világháború után Pilsudskiék „túlnyerték” magukat a szovjetek és a litvánok elleni háborúikban. Nagy-Lengyelország olyan lett, mint Nagy-Románia, tele kisebbséggel (hatmillió ukrán, belarusz, zsidó, litván). Viszont etnikai-kulturális értelemben majdnem két évtizeden át magukénak mondhatták a lengyel kultúra két olyan hagyományos centrumát, mint a litvániai Wilno (Vilnius) és az ukrajnai Lwów (Lviv, nekünk inkább Lemberg).

Az ő „Trianonjuk” e kettő elveszítése volt a második világháborút követő békerendezés folytán. Mindkettő „szovjet” város lett. Elveszítésük a lengyeleknek érzelmileg ma is annyira feldolgozhatatlan, mint nekünk Kolozsvár, Kassa vagy Zombor. Mindezt csak azért írom le, nehogy valaki azt higgye, a történelem csak velünk tett rosszat. És úgy fest, a „kisállamok nyomorúsága” (Bibó) csak nem akar véget érni.