Mission Accomplished? Küldetés teljesítve?
Mindenesetre alig 18 hónappal azután, hogy Obama a tábornokaira hallgatott, és először a háború történetében megközelítőleg elegendő katonát küldött a közép-ázsiai országba, ránézett a választási naptárra, a kincstárra, a népszerűségi mutatóira, és úgy döntött, ezt a háborút befejezi.
A Washington Post újságírója George W. Bush 2003-as „mission accomplished”, „a küldetés teljesítve” beszédéhez hasonlította Obamáét. Irakban a legvéresebb évek csak ezután következtek. És semmi sem bizonyítja, hogy az iraki mintára végrehajtott létszámnövelés, a „surge” Afganisztánban is megfordította volna a hadiszerencsét. Még ha sikerült is relatív nyugalmat hozni olyan rosszul csengő nevű városokba is, mint Kandahar, nincs garancia arra, hogy amerikai/nemzetközi jelenlét nélkül fenntartható lenne a nyugalom.
Az afgán hadsereg nem áll készen a feladatra. Az anyagi feltételek, a felszerelés hiányossága mellett nem is igazán tudják ki az ellenség. Elvileg a talibán, de Karzai, nagy igyekezetében, hogy a tárgyalóasztalhoz édesgesse őket, rendszeresen „testvéreinknek” szólítja e fegyvereseket. Hogy is van ez? – kérdezheti az egyszerű baka.
Obamáék arra hivatkoznak, hogy Afganisztán már nem melegágya a nemzetközi terrorizmusnak, ilyen veszélyt sokkal inkább a szomszédos Pakisztán jelent, amelynek együttműködését kell kérnie most a kivonuláshoz. De hova tolja át Pakisztán az arabokat, csecseneket és saját szélsőségeseit, amikor kellemetlenné válnak a számára? A választ Obama is tudja. Egy kivonulás megkezdése után nincs nagyon visszaút, morális elgyengülést okoz, ha a csapat egyik fele elindul haza,mígmásokmaradnak. A tálibok nyilván megpróbálják kihasználni a helyzetet, és majd nyomulnak, ahol megkezdődik a kivonulás. Így nehéz lesz őket tárgyalóasztalhoz ültetni. És Obama beszédéből hiányzott is a politikai alternatíva, a béketárgyalások megemlítése.
Az afganisztáni háború először akkor kapta meg az őt megillető figyelmet, amikor Obama beköltözött a Fehér Házba. 2009 januárjáig 34 ezer amerikai katonával óhajtotta megoldani a helyzetet Washington – erre mondanánk: mission impossible. Míg az infrastrukturálisan sokkal jobb állapotban lévő Irakban (pl. vannak aszfaltozott utak), ahol a földrajzi adottságok is sokkal jobbak (nem több ezer méteres hegyek között kell kergetni az ellenséget), soha nem csökkent 100 ezer alá a műveletek során az amerikai katonák száma, Afganisztán csak tavaly érte el ezt a számot. Most is 50 ezren szolgálnak Irakban, csak húszezerrel kevesebben, mint ahány amerikai egyenruhás lesz Afganisztánban 2012 őszén. Igaz, Amerika óvatos. Egy afgán–amerikai stratégiai megállapodás keretében azt fontolgatják, hogy 2014 után is (amikorra elvileg az afgánok teljesen átveszik az irányítást) 25 ezer fővel maradnak a közös afgánamerikai bázisokon.
Az afgánok azt a következtetést fogják levonni, hogy Amerika ismét magára hagyja őket, ahogy harminc évvel ezelőtt is. Egy afgán barátom azt mondta, hogy az amerikaiak példátlan lehetőséggel bírtak tíz éve: a tálibok megbuktatása után ők voltak a történelemben az első idegen hadsereg, amit az afgánok örömmel fogadtak. De ez tíz éve volt. Akkor azt hallottuk, hogy majd jön az afgán Marshallterv, s 2009-ben Obama a civil szakemberek létszámának drámai növelését is ígérte, ami munkahelyteremtő projektek megjelenését jelentette volna – ha valaha is megérkeznek.Mostani beszédében már nem volt szó ilyesmiről.
Obama elnök szeret olyan szavakat használni, hogy remény, változás. Tegnap csak azt közölte a választókkal, hogy a nemzetépítést otthon,Amerikában kell folytatni. De, bár nem választói, felelősséggel tartozik az afgánoknak is, akiknek Amerika azt mondta, itt vagyunk, és elérkezett velünk együtt az ország fellendülésének lehetősége is. Ez akkor sem volt reális ígéret, de reményt adott a már húsz éve háborúban élő afgánoknak.Most ez a remény, egy normális ország reménye bizonytalanabbá vált. Reméljük, a következményekkel Obama is számol.
