Az elmúlt közel tíz esztendőben Afganisztán messze legnagyobb támogatója, az ott lévő külföldi csapatok jó kétharmadát adó USA 443 milliárd dollárt költött katonai jelenléte finanszírozására. Ugyanezen idő alatt – a washingtoni szenátus külügyi bizottságának minapi jelentése szerint – a segélyprogramok összege nem érte el a 19 milliárd dollárt, azaz a katonai jelenlétre fordított összeg kevesebb, mint öt százalékát.

A gazdasági segély is sok kérdést vet fel, a hatékonyságáról nem is beszélve. A segély fele „elmegy” az afgán kormány mellett, és közvetlenül a vállalkozói szférába áramlik. Ennek egy fejlett demokráciában nincs különösebb jelentősége, ám a közép-ázsiai ország a maga bonyolult törzsi-nemzetiségi szerkezetével még nem tartozik ebbe a csoportba. Az amerikaiak ugyan korrigáltak ezen, több segélyt juttatnak a kormány fennhatósága alá, ám mint a szenátusi jelentés is megállapítja, ennek van hátulütője. Nevezetesen az egyre erősödő bürokrácia és a köztisztviselői kart is behálózó korrupció. A földrajzi korlátok (a kelet és a dél preferálása) mellett a szerkezettel is gondok vannak. Afganisztán alapvetően agrárország, és évtizedekig az marad. A mezőgazdaság fejlesztésére azonban tíz év alatt az amerikaiak is kétmilliárd dollárnál kisebb támogatást adtak. A nyersanyagforrások (vasérc, réz, ritka fémek, stb.) kiaknázásáról szóló tervek utópisztikusak. Infrastruktúra (utak, vasutak, energiahálózat) nincs meg, s a befektetők sem tülekednek, hogy a világ egyik legkevésbé biztonságos államában kockáztassák pénzüket. Nehezen hihető, hogy az ország – bármennyire is központi fekvésű – rövid időn belül fontos tranzitszerepet játszhat a Közép- és Dél-Ázsia közötti kereskedelemben. Fenntartható alapokon nyugvó gazdaság nélkül 2014 után az egész afgán felépítmény alól kicsúszhat a talaj.