A konténerekből álló piac azért kapta a korábbi amerikai elnökről a nevét, mert az áruk nagy részét egykor az amerikai táborokból hordták ki az afgánok. Ma már itt is megjelent a kínai dömping. – Tudja, Bush nagyon híres Afganisztánban – magyarázza bizalmasan az egyik boltos.

Az afgán biztonsági erőknek júliustól kellene átvenniük hét város, illetve tartomány biztonságának ellenőrzését a NATO-tól, de ahogy oly sok afgán, Khan Nuri is szkeptikus. Egy másik boltos, a pipereeszközök között üldögélő 38 éves Yakoob Shah nem bízik az afgán rendőrségben és hadseregben.

– Ha meghallják a tálibok lépteit, azonnal el fogják dobni a fegyvereiket, és elmenekülnek az országból – mondja nevetve, hozzátéve, hogy még nem jött el az ideje az „idegenek” távozásának. – Ha most elmennének, a tálibok egy hónap alatt visszaszereznék a hatalmat – mormogja.

Az éjjel-nappal épülő Kabulban többen aggodalommal figyelik az amerikaiak és a NATO igyekezetét, hogy mielőbb elhagyják a középázsi ai országot. A júliusban kezdődő felelősségátadással, az egyelőre ismeretlen méretű júliusi amerikai csapatlétszám-csökkentéssel és a tálibokkal való tárgyalási kísérletekkel kapcsolatban is nagyobb a félelem, mint a bizakodás.

A híres amerikai Campbell paradicsomleves-konzervek között álldigáló árus, a 19 éves Ahmad azt mondja, ő még emlékszik a tálib időszakra, és köszöni, nem kér belőle. – Olyan volt, mintha egy nagy börtönben éltünk volna – meséli. A szabadidejében angolul tanuló fiú szerint elfogadhatatlan, hogy a béketárgyalások eredményeként a tálibok részesei legyenek a kormányzatnak, s egyelőre azt hangoztatják, hogy addig nem tárgyalnak, amíg idegen katonák vannak Afganisztánban.

– Ha nem hajlandók tárgyalni, akkor nem afgánok – mondja határozottan a 31 éves Nur Ahmad, aki néhány hónapja tért vissza Iránból,mert hiány zott neki a hazája. – A megoldás úgyis Pakisztántól függ – érvel Yakoob Shah –, ha el tudjuk vágni a tálibok és Pakisztán között a kapcsolatot, akkor lehet béke Afganisztánban – tér ki a beszélgetésekben sokszor, a béke akadályaként felmerülő szomszédos országra.

A poros, harmincfokos, száraz melegben is nyüzsgő afgán fővárosban nyilvánvaló, miért félnek az emberek a visszarendeződéstől és a pillanatnyi stabilitás látszatának megrendülésétől. Kabulban most már a sokadik bevásárlóközpont épül, a Gulbahar Centerben luxuslakásokat is kínálnak. Egy négyzetméternyi föld értéke a fővárosban 1000–1200 dollár között mozog. Pedig az ingatlanosok panaszkodnak, hogy ez már az alacsonyabb ár; pár hónapja, amíg még a dubai befektetőknek is volt pénzük, akár 1500-at is el lehetett kérni.

A belvárosi kereszteződésekben mostmár fényreklám is van, igaz, fura összképet mutat a szamaras szekérrel közlekedő árus és a gyermekkolduscsoportok hada mellett. A Kabul City Centerben naponta 5-6 iPadet adnak el, és a boltos szerint nem csak külföldieknek. Sőt a biztonság kedvéért tartanak egy-két 8000 dolláros luxusmobiltelefont is. – Az afgánokat úgysem a telefon képességei, hanem a cicoma érdekli – súgja meg az eladó.

A pénz jelenléte önmagában persze nem jelent tudatos fejlődést, fejlesztést. A beáramló pénzből, a nemzetközi szervezeteknél megkereshető dollárezrekből, a spekulációkból, a harácsolt vagyonokból nem jut mindenkinek. De azt az afgánok is látják, hogy nincs értelme visszamenni a polgárháború pusztításába és a tálibok által képviselt középkorba. Egyelőre azonban úgy érzik, senkitől sem kaptak garanciát arra, hogy ez nem így történik majd.

KABULBÓL JELENTI KIKÜLDÖTT MUNKATÁRSUNK

Afgán férfi egy szépségszalon előtt. Szebb jövőt remélnek