„A nőket kevésbé befolyásolja a libidó és a tesztoszteron a munkájukban” – nyilatkozta egyszer Christine Lagarde francia pénzügyminiszter az ABC amerikai televíziónak. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy a kínos szexbotrányba belebukott honfitársa, Dominique Strauss-Kahn után ő lesz a legesélyesebb jelölt az IMF vezérigazgatói posztjára.

Nem véletlenül rajonganak az ősz hajú, egyszerre szigorú és mosolygós Lagarde-ért az Egyesült Államokban. A mindig elegáns, arisztokratikus francia dáma ő – amerikai munkatempóval és életfelfogással. Franciaországban ugyanezért fújnak rá sokan. De azt már senki sem veheti el tőle, hogy a legelső nőként kapta meg a francia pénzügyi tárca irányítását, és amerikai újságok (Forbes, Wall Street Journal, Time) többször is beválasztották a világ legbefolyásosabb hölgyei közé.

A férfiak között korán megtanulta megállni a helyét: három fiútestvér mellett nőtt föl. Tizenhét éves volt, amikor elvesztette az édesapját. A „fiúsítás” után következett az „amerikanizálódás”: érettségivel a zsebében az USA-ba ment tanulni, hála egy ösztöndíjnak. „Kinyílt előttem a világ, és teljesen átalakultam. Amikor az ember egyedül találja magát egy ismeretlen kultúrában, nyelvben és életmódban, óhatatlanul megerősödik” – emlékezett vissza.

A francia-amerikai kettősség végigkísérte eddigi életét. Hazatért Franciaországba, ahol jogi diplomát szerzett, és a Baker & McKenzie amerikai ügyvédi iroda párizsi részlegénél kapott állást. Huszonöt éven át hűséges volt a céghez, és magasra jutott a hierarchia létráján: a nemzetközi végrehajtó bizottság tagjává, majd elnökévé választották a chicagói központban. Christine Lagarde profizmusát és hatékonyságát mindenki elismerte, elnöksége alatt az iroda forgalma a duplájára emelkedett.

„Kevésbé bocsátanak meg egy gyűrött ruhaszegélyt egy nőnek, mint egy slampos zakót egy férfinak” – felelte, amikor mindig kifogástalan megjelenéséről faggatták. Ügyvédként, később pedig politikusként megtanulta, hogyan állítson össze olyan ruhatárat, amely akkor sem tűnik megviseltnek, ha körbeutazza a fél világot, vagy négyesével veszi a lépcsőt, mert késésben van egy fontos tárgyalásról.

A két fia állítólag nem arra panaszkodik, hogy keveset látják az anyjukat, hanem inkább arra: az anyjuk nem szán elég időt önmagára. Be is vallotta egy interjúban, hogy szeretne néha megállni, és nézni, ahogy a rózsák nőnek a normandiai kertjében. Ám ebben a házban ritkán fordul elő. Világutazó, állandó lakhely nélkül – így jellemzi önmagát.

Ha erőt szeretne meríteni valahonnan, a legszívesebben jógázik vagy úszik. A medence vize a gyermekkorát idézi, amikor szinkronúszó volt; tizenöt évesen bronzérmet akasztottak a nyakába az országos bajnokságon. A csapatmunka és a kitartás szavak ekkor nyertek jelentést az életében. A jó erőnlét érdekében Lagarde ma vegetáriánus étrendet követ, és sosem iszik alkoholt.

Az amerikai (ráadásul liberális) örökség odahaza, gall földön nem mindig aratott sikert. Két nappal azután, hogy 2005-ben külkereskedelmi miniszterré nevezték ki a francia kormányban, azzal a kijelentésével kavart vihart: sürgősen meg kell reformálni a komplikált és nehézkes francia munkaügyi törvényt, mert fékezi a munkaerő-felvételt. Dominique de Villepin miniszterelnök rövid úton helyre tette őt. Két évvel később, immár pénzügyminiszterként a következő mondatokkal borzolta a parlamenti képviselők idegeit: „Régi nemzeti szokás ez: Franciaország gondolkodik. Aligha van olyan ideológia, amelyhez ne gyártottunk volna elméletet. A könyvtárainkban öszszegyűlt művekről évszázadokig lehetne vitázni. Ezért mondom most, hogy eleget töprengtünk már. Gyűrjük fel az ingujjunkat!”

De tekintélyt kivívnia azért a francia politikai életben is sikerült. Tavaly nyáron már Francois Fillon kormányfő lehetséges utódjaként emlegette őt a sajtó, Christine Lagarde azonban közölte: szeretné továbbvinni a pénzügyi tárcát. Ez a vágya teljesült, az őszi kormányátalakítást követően is a helyén maradt. A szoknyavadász hírében álló Strauss-Kahn bukása után, e hét szerdáján jelentette be, hogy jelölteti magát az IMF élére.

Az első nő lenne, aki a Nemzetközi Valutaalapot irányítja – ugyanúgy, ahogy a Baker & McKenzie vagy a francia pénzügyminisztérium esetében történt. A férfi ak világa tehát nem lenne újdonság, mint ahogy a szexuális zaklatás drákói amerikai szabályozása sem. Amikor egy újságíró ez utóbbiról kérdezte, Lagarde annyit válaszolt: „Az amerikai gyakorlatot nem lehetne egy az egyben átvenni, a francia kultúrának ez nem része. Ugyanakkor nem tűrök el semmilyen szexista megjegyzést, a nők lealacsonyítása tűrhetetlen.”

Kiválóan beszél angolul, ez is mellette szóló érv. Noha Franciaországban időnként azzal vádolják, hogy túl sokat használja az angolt, a politikusnő azzal vág vissza: hiába tart valaki fantasztikus beszédet egy nemzetközi találkozón, ha nem angolul szólal fel, az üzenete nehezebben ér célba. A nyelvekkel amúgy is jó kapcsolatot ápol, hét évig latinul, öt évig görögül tanult.

A legamerikaibb franciának elkeresztelt Christine Lagarde igazi előnye persze az, hogy nemcsak nyelvileg, hanem lelkileg ismegérti az (IMF-ben és a nemzetközi pénzügyekben meghatározó) amerikaiakat. Nyíltan felvállalja, hogy többre tartja az amerikai pozitív gondolkodást, mint a francia értelmiség nyavalygását. „Franciaországban kritizálnak, nem pedig dicsérnek valakit. Amerikában arra bátorítják, hogy győzze le önmagát” –foglalta össze a különbséget.

Hiába, minden nézőpont kérdése. Félelmetes tárgyalópartner, tekintélyes kapcsolati hálóval – mondják az egykori szinkronúszóbajnok hívei. Merev és lekezelő – vélekednek a bírálók.

Fogást csak az öltözködésén nem talál senki. Christine Lagarde otthonról hozta a divat szeretetét, tanárnő édesanyja egyik ruhát varrta a másik után. Együtt vették az anyagokat a piacon, és az IMF vezérigazgatói székének várományosa ekkor tanulta meg, hogyan lehet kevés pénzből is elegánsan felöltözni. Édesanyja Singer varrógépét a mai napig őrzi, ez az emlék talán a világgazdaság alakításában is segíti majd.

Névjegy

CHRISTINE LAGARDE Párizs, 1956. január 1.

Az Egyesült Államokban és Franciaországban tanult jogot, több mint két évtizeden át a Baker & McKenzie amerikai ügyvédi irodánál dolgozott. 2005 óta a francia kormány tagja, a külkereskedelmi, a mezőgazdasági, majd a pénzügyi tárca élén. A Financial Times az euróövezet legjobb pénzügyminiszterévé választotta 2009-ben. Most a legesélyesebb jelöltnek tartják a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatói tisztségére.