Obamáék valóban új stílust hoztak, másként beszélnek európai szövetségeseikkel, mint ahogy azt a George W. Bush nevével fémjelzett korszak kormányzati szereplői tették. Az viszont nem változott, sőt egyre láthatóbb, hogy a demokrata párti csapat stratégiai figyelme és gondolkodása főleg Afganisztánra, Ázsiára, a Közel-Keletre irányul.

Az USA már júliusban meg akarja kezdeni az Afganisztánban állomásozó csapatai kivonását. Közben azt várja európai szövetségeseitől, hogy azok vállaljanak nagyobb felelősséget Afganisztánban és Líbiában, vagyis küldjenek még több katonát, még több gépet a frontokra. Európa katonai képességei viszont erősen korlátozottak, arról nem is szólva, hogy az itteni közvélemény is erősen háborúellenes.

Az „arab tavasz” eseményei alaposan meglepték a Nyugatot. Líbiában teljes patthelyzet alakult ki, Tunézia és Egyiptom az Obama által kilátásba helyezett, főleg a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által finanszírozandó modernizációs segélyre vár. Az eurózóna megmentésével elfoglalt európaiaknak nagyon nehéz lesz a zsebükbe nyúlniuk. Viszont mindenképpen európait szeretnének látni az IMF élén. A feltörekvő országok, élükön Indiával, Brazíliával és Kínával viszont a világgazdasági súlypont-eltolódásokat abban is szeretnék érzékeltetni, hogy ebből a körből érkezik a szexbotrányba belebukott Dominique Strauss-Kahn utóda.

Az IMF főrészvényesére, az Egyesült Államokra hatalmas nyomás nehezedik. A tradíciók és bizonyos közös értékek a transzatlanti kapcsolatok mellett szólnak. A jövő, különös tekintettel Amerika globális befolyásának megőrzésére, azonban más irányba mutat.