Hogyan értékeli az arab tavasz fejleményeit az elmúlt hónapok fényében? Henry Kissinger szerint például inkább a populizmus, semmint a demokrácia megnyilvánulásairól van szó.

Azt látjuk: az arab utca népe nagyobb politikai részvételt követel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a demokrácia már „nyeregben” lenne –sőt nagyon is távolinak tűnik. Tunézia esetében lehetséges, hogy feltörekvő demokráciáról van szó, Egyiptom viszont, úgy látszik, nem ezen az úton jár. Populista, iszlamista elképzelések jelentek meg a láthatáron, elutasították, hogy új alkotmányt hozzanak létre. Nem zárhatjuk ki, hogy Egyiptom is a demokrácia irányában halad majd, csak ennek jelei egyelőre nem látszanak. Barack Obama elnök bejelentése szerint kétmilliárd dollárt adunk Egyiptomnak, csak éppen azt sem tudjuk, hogy majd kiknek, és nem biztos, hogy a szövetségeseink lesznek. Más országokban is számos bizonytalansági tényező van. Líbiában az ellenzék szavakban támogatja a demokrácia eszméjét, de nem tudjuk, kik is irányítanák az országot Moammer Kadhafi esetleges bukása után. Jemenben Ali Abdullah Szaleh elnök bukása nyilvánvalóan egy diktátor távozását is jelentené egyben, de ebből a legnagyobb képzelőerővel sem következik, hogy uralmát demokrácia váltaná fel. Nem tudjuk, kik alkotják a szíriai ellenzéket. Egyszóval sok a kérdőjel. Összefoglalva azt mondanám: nem úgy tűnik, mintha a demokrácia a kirobbanás pillanata előtt állna a Közel-Keleten.

Milyennek találta Obama múlt heti beszédét, amelyben reformokat sürgetett a Közel-Keleten, és egyben az amerikai diplomácia új fejezetéről szólt?

Jellegtelennek. A retorika jó részét „újrahasznosította” korábbi beszédekből, és úgy találtam: az egyes részei között nem volt elég összetartó erő. Az elején csak felsorolta az elmúlt időszak eseményeit, és sokan, akik a szóban forgó térséggel foglalkozunk, nem igazán értettük, miért kell ezt újra részletezni. Jól ismert tény például, hogy Mohammed Buazizi tunéziai utcai árus felgyújtotta magát, és ezzel vették kezdetüket az események. Beszéde második részében Obama sorra vette az egyes országokat, bár nem különösebben izgalmasan. Iránnak nem szentelt elég időt, Szíriával szemben elnézőbb volt, mint kellett volna, Szaúd-Arábiáról megfeledkezett. A harmadik részben az izraeli–palesztin üggyel foglalkozott.

Buazizi decemberben gyújtotta fel magát, Ben Ali tunéziai elnök januárban, az egyiptomi Mubarak februárban bukott meg. Most május van. Egyetért-e azokkal, akik azt mondják: a Nyugat, élén Amerikával, mindvégig fáziskéséssel követte az eseményeket?

Feltétlenül. A tisztesség kedvéért azért említsük meg: senki nem volt a helyzet abszolút magaslatán. Nagyon kevés elemző vagy akár ország volt képes a váratlan eseményeket gyorsan megemészteni, és mindjárt politikai tennivalóra is váltani. Ezzel együtt az amerikai válasz nem állt össze egységes egésszé, és zavarbaejtő is volt. Kijelentettük, hogy Mubarak nem diktátor, majd a távozásra szólítottunk fel. Távol tartottuk magunkat Líbiától, majd bombáztuk. Obamának most célokat, iránymutatást és álláspontot kellett volna felvázolnia, például: ezeket a rezsimeket támogatjuk, mert a barátaink, másokat pedig elszigetelünk, mert nem azok. Ám ilyesmi nem hangzott el.

A szakértő

JONATHAN SCHANZER, az Alapítvány a Demokráciák Védelmében (FDD) kutatási alelnöke

Londonban, Jeruzsálemben és Kairóban tanult, arabul és héberül is beszél. Dolgozott korábban az amerikai pénzügyminisztérium terrorizmuselhárító elemzőjeként, a Közel-Kelettel foglalkozó philadelphiai és washingtoni kutatóintézetek munkatársaként, illetve az amerikai zsidóságon belül politikailag a republikánusokhoz kötődő Jewish Policy Center ügyvezető igazgatóhelyetteseként. Főbb művei: Hamasz kontra Fatah: harc Palesztináért, Az al-Kaida hadseregei.